Falufejlesztési Társaság

(Harmadik rész)

IV.

Jó-e faluképeinknek ez az összebarkácsolt zagyvasága? Nem kellene-e visszatérni az évszázadok során kialakuló építészeti hagyományhoz? Ami egységes, nem hivalkodó, illeszkedik mind a természethez, mind az emberhez.

A felsorolt hibák, elkövetett bűnök feloldására minden falunak a helyi történelmi, természeti, településszerkezeti, faluképi, hagyományos építészeti önvizsgálatot kell tartania, – hacsak szánt szándékkal nem kívánja elveszíteni önmaga és őseire, teremtőjére emlékeztető arculatát.

Természetes és érthető, ha az effajta, parancsoló módban tett kijelentésre a vidéki helyszínen a válasz a szegénységre, a megélhetés lehetetlenségére hivatkozik. „Adjanak előbb pénzt, azután osszák az észt.” Vagy a cselekvőképesség öntudatával: „Ne mondják meg nekem, hogy milyen legyen a környezetem, mert én élek itt, én alakítom olyanra, amilyen nekem tetszik, a magam pénzéből és erejéből.” Olyan vélemény is van, amely a fejlődést emlegeti: „Haladni kell a korral. Olyan legyen a házunk, mint amilyen a fejlettebb országokban van, amilyent magazinokban vagy a tévében lehet látni.” Az első vélemény pesszimista és megalkuszik, okkal, a hanyatlás tényével. A második optimista és csak saját magával számol. A harmadik vélemény „modernista” és mindenre rávehető, esetleg a „választás szabadságának” hamis élményével. Mindhárom véleményből a közösség vállalása hiányzik, miközben beleszédül a zagyvaság közösségi állapotába.

A fenti kiemelt mondatot tehát próbáljuk meg értelmezni, mi lenne ennek az igazsága. Mindenek előtt a vidék, és a vidéki élet önmagában értékes. Ezt mind a falulakos, mind a városi ember elismeri, ha összehasonlítja a városi élettel és környezettel. Előbbi természetesebb, szabadabb, egészségesebb, az utóbbi mesterséges, zárt és rossz levegőjű. A városi életért meg kell fizetni a természettől való lemondással. Ebből következik, hogy a vidékértéke természeti környezetében van elsősorban. Az erdők, mezők, hegyek, völgyek, vízjárások, meg az ember alkotta természeti környezet minden falu környezeti valóságát jelentik. Ezek a táji értékek, s ide kell számítanunk azokat a szellemi létezőket, amelyeket az ott élő és dolgozó volt nemzedékek munkájában, harcaiban, sikereiben, áhítatában tisztelünk. Minden falu rendelkezik saját helyi táji értékkel. Erre megfelelő érzékenységgel, felülkerekedve a megszokáson, a helyi lakos is rádöbbenhet, a szakértő pedig meg is tudja fogalmazni és felmérni.

A falu értékeivel kapcsolatban szokás, csupán a műemlékeket számba venni. De a falu második értéke településszerkezetében van, még akkor is, ha az csupán egy utcát jelent két sor házzal. A települési érték a falu térképi szerkezetében értelmezhető, ahogyan a természeti környezethez és az egykori élet- és munkafolyamatokhoz alkalmazkodott a település. Vizsgálatához elengedhetetlen a régi térképek tanulmányozása. A XVIII. század végétől készített katonai felmérések hozzáférhetőek. Ezek általában a falu történelmi központját, az ó -falut ábrázolják a templommal, paplakkal esetleg iskolával. A kastélyok, kúriák gyakran szerepelnek a történelmi faluközpontban, az utcaszerkezet meghatározóiként is felismerhetőek. Máskor éppen elkülönülnek a faluközponttól, ekkor viszont a táji értékek meghatározói. Az utcára néző házak és telkek mérete, gyakori hosszanti tagoltsága, a beépítés jellege, az utcához való viszonya jellemző településérték, hiszen az utcaképet, az utca homlokzatát is meghatározzák. A mérnöki telek-kimérések geometriájának vizsgálata, főként a falufejlődés korszakait mutatják. Ezek az „újtelepi” utcák is a faluarculat elemei, bár kétségtelen, hogy kevésbé egyediek. Sokat elárul a falu történetéről a temető elhelyezése is.

A falu építészeti értékeit – általában így gondolják – a „szép házak” jelentik. Mivel ezek újak és modernek, a gondolat logikus. De mint szó volt róla, gyakori, hogy összképükben zűrzavarosak. Ám ha a falut úgy fogjuk fel, mint évszázados létezésközösséget, akkor a történeti építészeti értékek előbbre valóak. Ez is okozhat félreértést, és rögvest a falu még néhány megmaradt „népi építészeti emlékét” jelölik meg. Ami igaz, mint az építészeti hagyomány gyökere, az előbb leírtak szerint. De ha csak ezt tekintjük értéknek, mivel fennmaradt épületeik már csak néhány százra tehető, bennük csak afféle múzeumi tárgyat tisztelünk, mint az elmúlt világ hírmondóit. De a falu építészetének történelmi értékei a még létező, vagy veszendő állapotú hagyományos házaiban vannak, akár pusztulásra szánt állapotban, akár lakott és szépen helyreállított, komfortos épületekben vannak. Ezeket hitelesíti a történelem, a használat hagyománya, a gyakorlatiasság, az érzelmi viszony és nem utolsó sorban az esztétikai rend. Ami rendben van.

A táji, települési és építészeti hagyomány értékek így együtt határozzák meg a falu arculatát. Saját arcát és egyéniségét. Ami érték. Néhány falu egyéni arculatával országos hírnévre emelkedett – ezek a műemléki falvak. Múzeumszerűek. De ha mindehhez hozzávesszük a falu lakosainak gondolkodásmódját, viselkedésformáit, ápolt hagyományait, azt a sajátos arculatot, amelyek között két egyforma nincs, rádöbbenhetünk, hogy a hagyomány egységében megjelölt cél éppen a sokféleséget, a településenkénti egyéniségeket eredményezi. Elemezzük tovább a kérdést a mellékelt ábrát is követve.

Az örökséget és a hagyományt általában összekeverjük. Célszerű megkülönböztetni az anyagiságában megfogható örökséget a hagyomány szellemi tartományától.

8. ábra A diagramm azt érzékelteti, hogy az örökségvédelem egységes (integrált) elképzelése szerint a falusi értéknek három rétege van. A megőrzés érdekében az örökségtől megkülönböztetett hagyomány értékeit is meg kell határozni a teendők meghatározásához.

Noha szorosan összetartoznak. A hagyomány az örökség lelke. Nélküle az örökség pusztán tárgy vagy természeti jelenség csupán. A hagyomány az „ige” az értékesíthető anyagban, szakrális értéke van. A hagyomány egyúttal szellemi-technológiai készség és az elődöktől származik. A fenntartó közösség számára soha nem maradiság, éretlen ragaszkodás a múlthoz, a meghaladotthoz, hanem az a belső képesség, amely biztosíték a túlélésre, a fejlődésre, a keretek között tartott újításra. A kereteket pedig a föld, a falu, a létezés alapját jelentő munka, a mezőgazdálkodás jelenti.

A falut érő csapások mindenek előtt a hagyományok elvesztésével jártak. Ebből következett az örökség ócskasággá nyilvánítása, az irányított lealázással, elfelejtésével. Ezért a vidéki örökségvédelem nem nélkülözheti a hagyományok felderítését és megőrzését, ha kell újra tanulását. Ez ugyanolyan feltétel, mint a műemlékvédelemben a megelőző tudományos kutatás.  

A kétrétegű, „háromszemélyű” faluérték veszélyeztetését kell felismerni ahhoz, hogy ezután következzen a falufejlesztés. A veszélyeztetés egyrészt a modernizáció, a fejlődés következménye, másrészt az új fogalmak, eljárások és testi kellemességek erőszakos terjedésével, divatok nyomulásával éri a világot. A terjedés felismerhető oka a kritika, a mérlegelés nélküli átvételekben van. A fejlődés útjai csak részben indokolják a hagyomány elvesztését. Amint beszélünk energiatudatosságról, környezettudatosságról, tudatos fogyasztásról, ugyanúgy meg kell gondolnunk a hagyománytudatos fejlesztés lehetőségét. A szemétkezelési technológiák, a kis kibocsátású technikák, a táj-értékvédelem és sok egyéb módszer és tudomány a természeti környezet védelmére jól ismert. A településfejlesztés és településvédelem városi körülményekre ugyancsak létező eljárások. A falusi méretekre is vannak elképzelések, de kevésbé járatosak, holott kisebb, kevesebb és sokkal szebb feladat. Nem kell kitalálni, mert elvben működő rendszer. A szerkezeti tervekben meghatározandó a hagyományos védelemre kijelölt terület, s ez minden településre érvényes. Ugyancsak létezik a helyi építészeti értékek védelmét szolgáló rendelet. A főépítészek intézménye is létezik, de szakmai tehetetlenségről panaszkodnak. Vagyis ezek a rendszerek mégsem működnek hatékonyan. Az ok a helyi érdektelenség vagy az építkező egyén ellenérdeke. Az engedélyező személy (mert a hatóságot mindig személyek testesítik meg) általában nem tud ellenállni a helyi nyomásnak, építőakaratnak. Ezért helyeztük a mellékelt ábra aljára a javaslattevő szakértő szereplőket. A helyes elképzelések csak a „fent” szereplő döntéshozók, az önkormányzat, a szakigazgatás, a rendeletalkotástól az adórendszerig, vagyis az állam egyetértésével valósulhat meg. Mivel a falu építészeti hagyományairól beszélünk, a legfontosabb a helyi közösség és a képviselő önkormányzat szerepe a felismert érdek szerinti döntésekben. Felismert érdek lehet a közösség egysége, a helyi öntudat, a helybeliség vállalása, s amit hangoztatunk, a hagyománytudatos falufejlesztés.

V.

 Természetesen a hagyománytudatosság sem terjedhet ki mindenre. Falvaink jelentős részében az említett vegyes kép már kialakult. Az új településrészeken már nem lehet erőltetni a hagyományokat. A rendtartás a fontos, ami mindenkinek érdeke. A helyi építészeti hagyományok és az örökség fenntartása a mindenáron való újítás helyett ott indokolt, ahol még létezik a hagyományos épületek kisebb-nagyobb együttese, ahol a helyi területi védelem eszközével értéket lehet felmutatni. Ott, ahol egész falvak – többnyire elszegényedett, vagy elszigetelődött – falvak együttesben őrzik a hagyományos falu szerkezetét és házait, ott lehet és szükséges az állapot megőrzése. Ami nem zárja ki a házak korszerűsítését, akár bővítését, például a telek hátsó részében, esetleg új épületek emelését a hagyománytisztelet jegyében. Különösen indokolt a hagyománytisztelő építészeti magatartás ott, ahol a falu történelmi központja önmagában értékes templomával, régi iskolájával, kúriával, kastéllyal és szinte mindenhol különleges tájképi megjelenéssel még fennáll. Ilyen helyen mérhetetlen építészeti bűn a különös nagyságával, kirívó szín- és formavilágával, vagy akár a „modern” lapos tetős, vagy éppen tornyos, erkélyes „korszerűséggel” megalkotott házat „odarakni”. A régi, még megmaradt és jó állapotú paraszt porták, az istállókkal, a pajtákkal –csűrökkel, esetleg kis mértékben még fenntartott gazdálkodás helyein, vétek nem visszaállítani a családi méretű mezőgazdálkodást, hiszen erre irányuló országos akarat és szükség van. Ha a régi épületek némelyike alkalmatlan, korszerű eszközökkel vagy éppen hagyományosokkal pótolhatóak. Erre vonatkozó ismeret és gyakorlat már sok helyen megtapasztalható, megtanulható. (Például: Reischl Gábor: Mezőgazdaság és építészet Terc kiadó, 2010)

Mit tekintsünk a faluban hagyománytisztelő építészeti eszközöknek? Az előzőkben ismertetett és a közelmúltban – ötven-hatvan éve – még alkalmazott kifejezőeszközöket elsősorban. Ha a keskeny telek kívánja, az egymenetes szerkezetet mindenképpen. A 45º-os tetőt, annak ellenére, hogy sokan az alacsony hajlásszöget tekintik divatosnak. Magas tetőt, de nem feltétlenül tetőtér beépítést. Az épület nagysága ne legyen nagyobb, mint a hagyományos szomszédos épületek. Legfeljebb 10-15 %-kal nagyobbat, ha szükséges, ilyen méretnövekedési lépcsők voltak régebben is. Az utcai homlokzaton célszerű a helyi formákhoz ragaszkodni. (ismételve: Tájegységi és történelmi hagyományok általában; csonkakonty – Nyugat-Dunántúl; „füstlikas tető” – Felföld /északi megyék/; tele oromzat – Közép-Dunántúl és Felföld; üres oromzat – Alföld) A divatos tetőfelépítményeket, tornyokat kerülni kell. A sokféle, kapható tetőcserép közül a hódfarkú, íves vágású formák hagyományosnak tekinthetők. A homlokzatszínezés divatba jött, de az élénk, tömör színek rikítóak, rondák. A gyártmányféleségek uralmának engedve sok építész „ereszfóbiás” lett. A hagyományos eresz, tetőtúlnyúlás nem vétek, ellenkezőleg, sok használati értékkel rendelkezik, s szebb. A hagyományos anyaghasználatban csak a természetes anyagok léteztek. A fa fa, a kő kő, a tégla tégla volt.

A vályogtéglát helyettesítik a korszerű kerámia termékek. De egyszintes épületeknél a vastag, 50-60 cm-es vályogtégla fal tökéletesen környezettudatos megoldás lehet, Hőszigetelés, hőszabályozás nem kell, korszerűsített technológiák rendelkezésre állnak. (pl. Mednyánszky Miklós: Vályogházak. Építés, korszerűsítés, átalakítás Terc kiadó, 2005) Helyi gyártása energiatakarékos és munkaalkalmat is jelent. Sem esztétikai, sem szerkezeti kifogás alá nem esik, ha vályogépítés alapelveit betartják. (Szilárd alap, vízmentes hely, szigetelés, rendszeres karbantartás és használat.)

A kőfal hagyományos ugyan, de nagy hő elvonó képessége nem szükséges erőltetni.

A favázas, vályogtégla vázkitöltésű fal divatba jött, de vannak hátrányai. A borona (fa) fal és a gerendás fafödém természetes melegségével alkalmazható hagyomány. Erdélyben még élő technológia.

A hagyományos építőanyagok és a beton együttes alkalmazása rossz házasság. Gondosan el kell választani őket.

A vizes technológiák a hagyományos szerkezetű régi házakban ugyancsak gondos elválasztást igényel. Egy fürdőszoba beépítése például régi vályogtégla, kő, fafalazatú házban „kabin elv” szerint – légréteges, vízzáró szerkezeti egységben történjen. A korszerű, egybeépített műanyagfalu kabinok (WC, fürdő) behelyezése kitűnően bevált bármilyen régi szerkezetű épületbe. Nyugati országokban általános megoldás.

Bármennyire divatosak is a műanyag ablakok, redőnyök és ajtók, hagyományos környezetben kirívóak. Hagyományfenntartó céllal csak a fa asztalos szerkezetek, akár a régi típusok újra elkészítése indokolt. Ez ugyan ellentmond az Euró-vágy passzívház koncepciónak, de vidéken a hagyományos ipar megőrzése munkaalkalommal járhat.  

Falburkoló anyagok, lemezek, csempék homlokzati alkalmazása már sok régi és élhető épületet csúffá tettek. Új épületeken sem ajánlott, de divatos. Kő vagy kőnek látszó lemezek felragasztása hamisság. Látszik, hogy nem kőfal. Különösen zavaróak, ha ablakkeretezésre használják.

Az épület kiegészítők választéka nagy. A régi tartózkodó homlokzatokra nem valóak.

Oszlopok, áttört mellvédek, korlátok, húzott párkányok utánzása a népi építészetben is előfordult. De ne feledjük, ezek elfogadhatóságát azonban mindig a klasszikus formák valami bájos elrontottsága jellemezte. Megfontoltan éljünk ilyen eszközökkel.

Boltív és tornác javasolt, bár a boltívekkel nem kell túlzásba esni.

Alaprajz, rendeltetés. A hosszú ház elleni érzés szerint keskenységébe nem férnek be a korszerű kényelmi berendezések (fürdő, wc, ruhatár, stb.). Számos átalakítás és terv is bizonyítja, hogy az 5-6 m szélességben minden korszerű igény kielégíthető. Ha a lakáshasználatban is követni akarjuk a hagyományt, akkor középen a konyha legyen. „Ahol az asszony intézi a család dolgait” (Csete György, Makovecz Imre és utánuk az úgynevezett „organikus” építésztervezők is ezt vallják.) Az új, különleges rendeltetések helye – nagy terasz, műhely, műterem – hátul legyen, ahol megengedhető és elegendő hely van. A gépkocsi tároló is inkább a telek hátsó részébe kerüljön, semmiképpen ne az utcáról behajtható pinceszinten, ahol felesleges erőlködés és használati nehézségekkel is jár.

A homlokzatokon háromnál több anyagféleség ne legyen. Ugyanez vonatkozik a homlokzatok színezésére is. Háromnál több – sok.

Néhány faluban és néhány főépítészi tevékenységben ezek az elvek ismertek és alkalmazzák is őket. Ki is váltják az ellenérzéseket mondván, ez az építtetői és tervezői szabadság korlátozása. Szakmai ellenvetésünk: Az igazi építészeti érték akkor jön létre, amikor a létező igények és meglévő adottságok feltételrendszerében ezeket egyensúlyba hozzuk. Nem magyarul, optimalizáljuk. Mert az alkalmazkodás, a beilleszkedés éppen alkotói szabadság, az újjáteremtés ismérve. Igaz ugyan, hogy ennek is van két szélsősége; a brutálisan másféle beillesztése és a pontos másolat. Utóbbi nem tévesztendő össze a rekonstrukcióval. A hagyományokat követő falu építészetében egyik szélsőséget sem lehet üdvözölni. A megőrizve alkotás minden művészet alapelve. Az erkölcsi ellenvetésünk csak ennyi: normális társadalom nincs törvény és parancsolat nélkül.

VI.

Annak érdekében, hogy e gondolatoknak foganata legyen:

1. Az iskolákban tanítani kell a saját települési hagyományokat, és gyűjteni kell a saját örökséget. A faluét és a városét is: először a környezetismeret tárgyban, később a rajz és művészeti ismeretek és gyakorlatok keretében.
2. A szak- és építészeti iskolákban tanítani kell az építészettörténetbe illesztett népi építészeti és építészeti hagyomány ismereteket.
3. A pedagógiai iskolákban legyen „Népi hagyományaink” tanszak és építészeti hagyományok tantárgy.
4. Az önkormányzatok és falugondnokok ismerjék és ápolják a helyi táji, települési és építészeti örökséget és hagyományokat. Helyi örökségvédelem és ezek bevonása a falu hagyományrendszerébe, életébe.
5. Az építészet adott állami intézménye, a kijelölt minisztérium/ok biztosítsák az örökség és hagyományvédelem hatásos eszközeit, a törvényeket, rendeleteket, felügyeletet és adókedvezményeket.
6. A civil, szakmai szövetségek és kamarák legyenek támogatói a vidék építészeti hagyományainak.
7. A vidékfejlesztő politikában legyen hely és akarat a helyi értékek védelmére.
8. A vidéki ingatlantulajdonosok őrizzék meg és újítsák fel hagyományos építészeti örökségüket az ésszerű határokon belül.
9. A vidéki ingatlanfejlesztők kerüljék el a helyi értékkel rendelkező történelmi központokat.
10. A vidéki tervező és engedélyező építészek vállaljanak felelősséget a táji-, települési- és építészeti örökség hagyomány szellemű megőrzéséért.  

 A falu létezik, él és élni akar

       Szigetmonostor, 2011. májusban                         Istvánfi Gyula műegyetemi pr. em.