Miklóssy Endre

A Falufejlesztési Társaság születése és tevékenysége

(I. rész)

 
 A társaság „szülőatyja”, mint azt minden érdeklődő tudja, Kemény Bertalan volt, kollégám, barátom, harcostársam több mint negyedszázadon át. Megismerkedésünk a VÁTI-ban történt, ahová különféle helyekről verődtünk össze, és mint rögvest kiderült, hasonló célkitűzéssel, mégpedig a magyar falu problémáinak a megoldásával. Ő a Pesttervtől érkezett az országos hatáskörű regionális tervező irodába, ami a nyolcvanas években, különféle okok miatt jó terepe volt a problémák feltárásának és a megoldásukon való fejtörésnek, az ő kedvenc szavával „homálybogozásnak”.

 A vidéktervezési munkát, az iroda akkori feladatát rögvest kiterjesztette a konkrét megbízáson kívüli területeken túlra. Kedvezőek voltak erre az akkori idők is. A szakmai munka feletti politikai felügyelet jóformán megszűnt, másrészt 1983-tól jogi lehetőség nyílt egyesületek szervezésére. A helyzetnek megfelelően ezek kizárólag kulturális, nagyrészt helyi hagyomány-ápoló szervezetek voltak, harminc év után először foglalkozván a magyar társadalom önszervezésével. Kedvező volt az is, hogy a Népművelési Intézet erőteljesen pártfogolta anyagilag, de főleg szakmailag ezeket. Berci ilyen módon hamarosan kapcsolatba is került az Intézettel, pontosabban Beke Pállal és Köles Sándorral. Többéves Somogy megyei tervezési megbízása pedig lehetővé tette azt, hogy elsősorban itt építsen ki személyes kapcsolatokat ( Siómaros, Pogányszentpéter, Tab stb.) Amikor pedig nyugdíjba vonult, 1988-ban, ereje teljében és a tettvágytól égve, úgy gondolta, hogy az eddigi intézményi háttereit társadalmi önszerveződéssel kell pótolnia, így alapítottuk meg 1989-ben, a nagy reménykedések évében a Falufejlesztési Társaságot az egyesületi törvény alapján. Ez tulajdonképpen a Népművelési Intézet személyi bázisán jött létre, de úgy látszik, nehézség lehetett a kötelező 10-es minimális létszámmal, mert Berci engem is megkért, hogy lépjek be az alapítók közé. Szívesen eleget is tettem ennek, bárha akkoriban rengeteg sok egyéb dolgom is volt, vagy legalábbis azt hittem, hogy van, ami elfoglaltság tekintetében legalábbis mindegy. A Társaság szellemi bázisa és kapcsolatrendszere mindenesetre akkor már nem a VÁTI-ra, hanem az Intézetre alapult.

 Ügyes, és máig tartó ötlettel nem azzal kezdték, hogy székházat próbáltak szerezni, csupán egy szerény irodahelyiségük volt hol itt, hol ott, vagy még ott se, és az összejöveteleket heti rendszerességgel egy erre kijelölt kocsmában tartották, egy-két évig a Krisztina Sörözőben, majd igen hosszú időn át a Gilde sörözőben, ami éppen ezért ma már szakmai legendává is magasztosult, újabban pedig az Építőművész Szövetség pincéjében.

 Ez az intézmény, a homálynak sör melletti heti rendszerességű bogozása, a Társaság életében mai napig meghatározó. Itt történik folyamatosan az, hogy négy-öt magyar összehajol, ahogyan csodálatos egykori tiszteletbeli korelnökünk, Kiss Pista bácsi szerette idézni Ady Endrét.