HTML

Isten hozott

Kemény Bertalan öröksége az Országos Falugondnoki Hálózat. Ha meg akarjuk érteni nemzetünket, vidékre kell mennünk. Ha építeni akarjuk a nemzetünket, vidéken kell kezdjük. Tennivaló pedig akad bőven!

Kommentek

  • Zizzenő: Ma hallottam a faluról a Kossuth rádióban. Nézem a képeket, és csak bámulok. Csodásak a képek. Gra... (2014.03.20. 19:28) EGY ÚJ CIGÁNY POLITIKAI KONCEPCIÓ ALAPJAI
  • falufejlesztes: @tbsp: Kedves Tibor Nagyon örültem a jelentkezésednek. Legközelebb május 26-án, csütörtökön, 14 ór... (2011.05.15. 15:41) Megújuló Társaság
  • dzsilla: remek írás! egyébként meg pont ma olvastam egy interjút, azt hiszem valamennyire kapcsolódik a tém... (2011.02.09. 13:58) ALUSZNAK NÉMÁN A FALUK
  • Alízium: Érdekes témák ígérkeznek. Kár, hogy kevesen hallanak ezekről az előadásokról! (2009.11.09. 13:44) CSÜTÖRTÖKI ISKOLA 2009 ŐSZ
  • Ződgyík: Kellemes az atmoszféra. Érdekes volt végignézni a képeket. Tetszik, hogy nem hagynak semmit az eny... (2009.09.26. 14:14) Az önfenntartó falu

Linkajánló

A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:51 falufejlesztes

(Második rész)

Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja. A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII-XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint. Három helyiség – középen a konyha! (Az asszony helye! Jól jegyezd meg /NB/: középen van az asszony, aki rendbe teszi a család ügyeit) Vagyis a népi építészet egyik legfőbb értékeként elfogadott három osztatúság, ami egy fejlett lakáskultúrát képvisel a füsttelenített szobájával, régebbi és általánosabb érvényű építészeti örökségünk. Általános középkori eredmény. A népi építészet „hozzánövekedett” ehhez a Kárpát-medencei alaptípushoz!

 És ez alapegysége lett a mezővárosainkban kibontakozó polgári háztípusnak is. Vagyis a minta, amelyhez végül hozzáigazodott a XX- századi falusi ház, már jó régen létezett. A mezővárosi polgárház is ebből fejlődött, terebélyesedett tovább. Lássunk példákat.

 Az első egy kereskedő háza Tállyáról, a XIX. századból. A ház a már ismert szokványos formát követi, két szoba között a konyha, s az utca felé bővítették egy üzlettel. Ez boltozott helyiség, ahogy illik, az árú biztonságos elhelyezése és a tűzvédelem miatt. Innen származik a bolt = üzlet kifejezésünk, az elnevezés az ókorig vezet vissza. A fejlődés következő típusát az a polgári igény teremtette meg, amely már nem elégedett meg az egy vagy kettő szobával, s eggyel többet kívánt megépíteni. Ennek a falusias, kisvárosi környezetben kézenfekvő lehetősége volt, az utcavonalon még egy szobát építeni. Ez az utcavonalas beépítés polgári színvonalát is megjelenítette. Ennek az alaprajznak a zárt

4. ábra A háromosztatú ház bővítései a polgári, kisvárosi igényeknek megfelelően

 utcavonalas beépítés felé tett megoldása a fedett kapu, általában díszes kőkerettel. Ebben már a kisvárosok jellemző homlokzatait is felismerjük. És amikor ez emeletes formát öltött, véglegessé lett a városi utcakép. A folyamat többször is lezajlott a középkor óta, például a XVIII. szádban is, vagy legutóbb faluhelyen, mint említettük. Érdekes, hogy a közép konyhás alaprajzi típus, a városi bérházaknál is előfordult és a lakás alapegységét jelentette. Következő példánk egy Buda-Vizivárosi sarokházat mutat, az 1800-as évek elejéről. Az asztalkemencés parasztkonyhás bérlakások két-három szobával kapcsolódtak egymáshoz. A kapu már a közös udvarra szolgált, ahol kocsiszín és istállók tették teljessé a bérház működését. Ez a lakástípus csak a század közepére elterjedő emeletes bérházakkal vált a múlt emlékévé.

 Hogyan történhetett, hogy ez a középkonyhás, Kárpát-medencei ház, illetve lakásegység típus, amely a XX. századra elért a technikailag minden igényt kielégíteni képes változathoz, átépülő falvainkban szinte üldözötté vált a század végére. Jobb sorsú országokban, Nyugat-Európában a falusi építészet mindenütt megtartotta a hagyományos házakat, eredetiben vagy modernizált köntösben, holott ott is voltak háborúk. A magyarázat egyszerűnek látszik. Nálunk – már szó volt róla – volt ráadásul egy szocialista kollektivizálás. Ez az egész társadalomra, közösségekre, egyénekre erőltetett új, és minden korábbinak ellentmondó rendszert jelentett. És ezen belül a falu még súlyosabb és nehezebben viselhető nyomásnak volt kitéve. Vegyük a falusi egyéni gazdálkodó portáját a második világháború előtti időkből.

 

5. ábra A hagyományos, gazdálkodó parasztporta mint mezőgazdasági kisüzem

A falu településszerkezetét ezer éves fejlődés formálta, alakította. A XX. századra ésszerű okok miatt a keskeny, hosszú telekrendszer jött létre, amelytől csupán a szerek, szegek, ólaskertek, tanyák és középbirtokosok telkei tértek el. Ezen a keskeny telken ugyancsak kialakult az idézett hosszú ház, amelynek helye a telek elején van, utcára tekintő homlokzattal, ezelőtt virágos kis kerttel, vagy nélkül. A lakással szemben van a lakóudvar. Mindenek előtt a kúttal, esetleg nyári konyhával, műhellyel, vagy még virágágyásokkal, szőlőlugassal is. A telek következő szakasza a mezőgazdasági kisüzem területe, az önellátó gazdaságé istállókkal, ólakkal, terménytároló építményekkel (gabonás, góré), végül a trágyarakással és a budival. Meg kell jegyezni, hogy előzménye, a középkori egész jobbágytelek 40-60 magyar hold, a növénytermelés és állattenyésztés tekintetében autonóm, önellátó rendszer volt. A gazdálkodó udvart a nagyméretű pajta, illetve csűr zárta le hazánk nyugati, északi és keleti részén, vagy a különálló istálló az Alföldön. A telek további részén következett a veteményes kert, gyümölcsöskert, nagyon hosszú telek esetén szántóföldi termelés is előfordult. „Ez volt a rend ezer évig”, amit a korabeli mozgalmi dal keservesnek szuggerált, s ezt kellett „végkép eltörölni”.

A vidéki gazdálkodó portáján a kollektivizálás, vagy „téeszesítés” (TSZ = termelőszövetkezet) azt jelentette, hogy a gazda „bevitte a közösbe” a földjét, ha volt vetőmagját, állatait, a földművelő és betakarító eszközeit. Az egész gazdasági udvar kiürült. Kiürültek és értelmetlené váltak az istállók, az ólak, a terménytárolók. A gazdálkodás alapszintjén még zajlott valami, a szárnyasoktól legfeljebb a sertéstartásig tartott még a ház körüli ügyeskedés, iparkodás, különben tényleg elpusztult volna a falu.

A tény azonban tény maradt, kiürült a porta gazdálkodó része. Volt, ahol a haszontalanság miatt az elhanyagolás és lepusztulás volt a sorsuk, és volt, ahol az elbontásukkal próbáltak „mint a kulákság bűnjelétől” megszabadulni. De az élet élni akar, és a tevékeny falusi ember nem válhatott értelmét vesztett lénnyé. Az új feltételek mellett kellett élni és fejlődni. A kényelmesebb élet vágya, az emelkedés ösztönének ereje a falusi házban is változásokat hozott. Első szinten – ami nem azonos az idők sorrendjével, mert megtörténhetett ötven éve és a közelmúltban is – első szinten csak korszerűsítették a vidéki házat. Lényegében az elődök házépítő szokásaival: helyben beszerezhető anyagokból és helyben található hozzáértéssel. TÜZÉP (tüzelő és építőanyag kereskedés) majd minden faluban volt, és minden faluban volt városokba bejáró szakmunkás is. Kőműves, villany- és vízszerelő. Egyéb „szakmunkát” meg minden valamirevaló vidéki ember el tud végezni. És még rendelkezésre állt a rokoni, baráti építő szolidaritás, a kaláka. A szerkezeti munkák közül például először födémmel lezárták a régi konyha szabadkéményét. Az utcai oldalon a két kisebb ablakot kicserélték egy nagyobb, háromosztású, redőnyös ablakra. Esetleg beüvegezték a tornácot. Vagy egy újabb szobát építettek az utcai oldalon, ami – láttuk – természetes, történelmi következmény. Végül következett a teljesen új ház építése.

Ez már durva „eltakarítással” járt, legalább a ház elejének lebontásával. És az új ház, a faluhelyen már ismert kertes házat próbálta követni, nem folytatni a hosszú, egymenetes építkezést. Ez az igény hozta létre az úgynevezett sátortetős kockaházat.

 Ez a típus megvalósította azt az igényt, hogy legyen két szoba egymás mellett, méghozzá az utcai oldalon. És kielégítette a természetes komfortigényeket. Létrejöttét célszerűségi és a helyi adottságokból következő szempontok határozták meg, ugyanúgy, mint a ledöntött régi ház létrejöttét is. Ennyiben teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszerének. Tégla, cement, mész, egyféle nyílászárók, vasbeton gerenda és rövid faáru volt a helyi Tüzépen. Szakmunkás is akadt, akár a rokonsági körből. Megfelelő szállítóeszköz csak a Csepel tehergépkocsi, esetleg a traktoros utánfutó. Ez utóbbiakkal azonban csak négyméteres vasbetongerendát lehetett szállítani. A hosszabb lelógott és eltört volna. Tehát maradt a kétmenetes, rövidebb gerendákkal fedett négyzetes alaprajzú ház. Ami legkisebb külső felületével még gazdaságos is. Ha földszintesnek építették, különleges emelő berendezés, daru nélkül is, bakokról megépíthető volt a ház. Kitűnően működött a kaláka is. A rövidebb fűrészelt faáruból, esetleg még saját kitermelésből is (erdő, bontott anyag) könnyű volt megácsolni a tetőt. A cserép vagy palatetőt kisebb hozzáértéssel is elkészítették. Ez a sátortetős kockaház a vágyott igények kielégítője lett. Típusa futótűzként terjedt el az egész országban, építése össznépi mozgalommá vált. Mivel építése teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszereinek, szinte népi építészeti alkotásnak nevezhetnénk. De mégsem az. Mert megtagadta a hagyományt, és mert a típus nem vált hagyományossá. Tíz-tizenöt éves divatja a magas lábazattal kiemelkedő, majd alápincézett, vagy az emeletes formájával kifulladt építésének lendülete. A kockaház elterjedésében szerepet játszott az új lakóterületek számára történő parcellázás. A hagyományosnál nem sokkal szélesebb, de rövid, gyakran 150-200 négyszögöles telken kitűnően megfért az új, divatba jött családi ház.

Ezután új építkezésmód jött divatba, amely méreteivel igyekezett „többre-többre” emelkedni a szomszéd épületek fölé. Az építkezés a szocialista korszak tipikus „presztizs-fogyasztása” lett faluhelyen. A módszer klasszikus volt: alá és fölé építeni valamit. Alá kerülhetett pince, műhely, garázs, esetleg üzlet. Fölé meg nagy tetőtér, amit előbb-utóbb beépítenek majd, „hiszen felnő a gyerek, laknia kell valahol”. Nem árt, ha van a házon erkély, vagy lodzsa-féle, az mutat, ha nem is jó semmire. Az ilyen házak már tervezői segítséggel épültek, na meg építéshatósági hozzájárulással. Beépítési %, gerincmagasság, ereszmagasság. Ha ennek megfelelt, lett építési engedély, ami az építkezés feltétele. Az elkészült ház viszont olyan lett, amilyent az építtető kigondolt vagy látott. Hiszen az ő háza, a saját pénzéből építette. Vagy állami kölcsönből! Az eredmény a régebbi földszintes házak fölé magasodó – némi túlzással – „ lakótorony” lett. Olykor még a templomnál is nagyobb. Aztán néhány év múlva a gyerek elköltözött, az energia drága lett és a nagy terek kifűtéséről le kellett mondani, az építtető egyén számára az öregedő izületeivel már járhatatlanokká váltak a meredek belső lépcsők. Viszont maradt a kölcsöntörlesztés és a kihasználatlan terek luxusának ellentmondása. És ezután jött a rendszerváltozás.

 

A kilencvenes évek elejétől gyeplő nélkül szaladtak a lovak. Megszűntek a tanácsok, megszűntek a termelőszövetkezetek, tönkre mentek olyan vidéki ipari és bányászati vállalatok, ahol sok ingázó falusi embernek már megszokott munkahelye volt. A földtulajdon visszatért ugyan, de kárpótlási jegy formájában spekuláció eszköze lett. És így tovább. A falut készületlenül és eszköztelenül érte a rendszerváltozás. A „kiválasztott” kevesek viszont megnyerték ezt a meccset. Száz emberből egy meggazdagodott, ötven munkanélküli lett, a többi a könnyebb és nehezebb megélhetés hintáján egyensúlyozott.

És ez pontosan tükröződik falvaink arculatán. A nagyméretű házak építési mániája megszűnt, helyettük jöttek a látszólagosan „igényes”, értsd különleges, újabb divatú, nagy tömegtagoltságú, más országok hagyományait követő, (onnan jönnek az alkalmazható építőanyagok és szerkezetek is) díszítőelemekkel zsúfolt vagy ellenkezőleg, minimális formai kialakítású házak.  Hozzájárult ehhez, hogy a valahai engedélyező zsűriket elzavarták. És az építéshatósági elbírálásnak ma sem szempontja az „esztétikai minőség”, amiről az emberek többségének valóban nincs fogalma. Sajnálatosabb az, hogy a hagyományos házakról való emlékképek és fogalmak is kitörlődtek, vagy elhalványodtak az emlékezetben, olyan falusi közösségekben is, ahol a munka, a viselet, a kézművesség, a népzene, a néptánc feltámasztására újabban külön figyelmet fordítanak. Tetézi a zűrzavart az építőanyagok óriási választékának tolakodó jelenléte. Falfesték több száz színnel, tucatnál több tetőfedő rendszer, homlokzatképző oszlopok, párkányok, bábos-korlátok és a „dísztárgyak” a szökőkúttól a kerti törpéig kínálják magukat. A kerteket, udvarokat, út menti sávokat pedig teleültették tujákkal, fenyőkkel, a környéken idegen növényekkel.

 

6. ábra A régi falukép, bár két egyforma ház akkor sem készült, egyöntetű  volt.  A 3. ábrához hasonlóan alföldi, felföldi, közép-dunántúli, nyugat-dunántúli utcaképek mintáit mutatja az ábra

 

 

7. ábra Az előző utcaképeken bekövetkező változásokat ábrázoltuk a 60-as évek kockaház, a 70-es, 80-as évek nagyház és a 90-es évektől divatba jött típusokkal. Az ábra nem valóságos, de a végeredmény típusos esetét mutatja.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://falu.blog.hu/api/trackback/id/tr373070316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása