Bodonyi Csaba vándoriskolai mesterem kérdéseket soroló írása, illetve a BÉK-MÉK közös felhívása az építészek munkaellátottsága tárgyában rádöbbentett, hogy a témának aktualitása van, különösen most, hogy a kormány az új pályázati rendszert alakítja. Most csend van, de tudjuk, hogy januártól jön az új Széchenyi-terv, feltehetően új pályázati feltételekkel. Vajon mindent megteszünk mi építészek, hogy a törvényszerű változások a mi javunkat szolgálják? Az írás eredetileg, némiképp változtatott tartalommal a Borbarát magazin 2010. őszi számában jelent meg a Tokaj-hegyaljai kultúrtájjal foglalkozó cikksorozat 6. részeként.
A hegyaljai önkormányzatok és vállalkozások jelenlegi tőkehiánya és a piac által diktált fejlesztési kényszer jelentősen felértékelte a köznyelvben EU-s pályázatokként emlegetett forrásokat. Az állam a mezőgazdaságot, a vidékfejlesztést és a turizmust eddig a mezőgazdasági minisztériumon keresztül felügyelte, így e pályázati pénzek a minisztérium alintézményén, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalon (MVH) keresztül kellett (volna) érkezzenek e területre.
E minisztérium egyik rendelete szólt a mezőgazdasági termékek értéknövelésére kiírandó pályázatról (ÉLIP). A rendelet szerint e pályázat minden év júniusában egy hónapig „van nyitva”, azaz a kérelmek ekkor adhatók be, élelmiszer-feldolgozó üzemek építésére és korszerűsítésére, hatvan százalékos támogatási aránnyal. A tavalyelőtti évben ez rendben le is zajlott, ha nem is gyorsan, de döntöttek a pályázatokról és van olyan borászat Hegyalján, ami ebből a forrásból mára meg is valósult. Tavaly júniusban azonban még csak kósza hírek keringtek arról, hogy talán ősszel újra kiírják a pályázatot. Ez október elsejével történt meg, november 15-i lezárással. A határidőket október 19-én módosították október 20. és november 30. közötti nyitva tartásra. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezen időszak alatt egyéb változások is történtek, miszerint (egy-két héttel a beadási határidő előtt) a minimálisan pályázható összeget jelentősen megemelték, ezzel kizárva a kistermelők jelentős hányadát. A pályázatot az MVH bírálta el, két lépcsőben, először Miskolcon pontoztak, majd a budapesti központban kiértékeltek. Végleges döntés májusban (a beadás után mintegy félévvel) született.
A tavalyi év végén ez a pályázat valamilyen okból összetorlódott a Nemzeti Diverzifikációs Program keretében kiírt (az ún. cukorgyári pénzről szóló) pályázattal, amely a megszüntetett cukorgyárak körzetébe tartozó települések támogatására megítélt EU-s források szétosztásáról gondoskodott, hat jogcímen. A fenti pályázatnak is tárgyát képező mezőgazdasági termékek értéknövelése, és mezőgazdasági üzemek korszerűsítése mellett a vidéki örökség védelme és a turisztikai tevékenységek ösztönzése volt a téma. A támogatási arány vállalkozóknál már csak negyven százalék, önkormányzatok és nonprofit szervezetek esetében kilencven-száz százalék lehetett. A beadási határidők itt is érdekesen alakultak, az eredeti november 16. és december 15. közötti nyitva tartást az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program Irányító Hatóságának december 14-i (!) közleménye 2010. január 15-ig meghosszabbította. A nem hivatalos kiírás szerint két hónap alatt kellett volna döntést hoznia (szintén) az MVH-nak és a projekteket az EU-s költségvetési ciklusok miatt 2011. március 15-ig le kellene zárni. Döntés lapzártánkig még nincs, így borítékolható, hogy az építkezéssel járó beruházások nem zárhatók le a fenti időpontig. Az már csak hab a tortán, hogy a beruházás döntés előtti megkezdése automatikusan a pályázatról való kizárást vonja maga után, így sok pályázó furcsa döntési helyzetbe került június körül, az építkezésre alkalmas időszak kezdetén. Kerülendő a kockázatot ne építkezzen, vagy kezdjen bele, aztán majd csak lesz valahogy?
Szinte csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pályázati rendszer bonyolultsága miatt számtalan szervezet és fogalom rövidítését kell az e területre tévedőnek megismernie. Terjedelmi korlátok miatt csak néhány helyen, mintegy elrettentésül írom le a pontos működési mechanizmust, amúgy csak a rendszer(telensége)t igyekszem vázolni. Ízelítőül álljon itt néhány rövidítés a teljesség igénye nélkül: EMVA, ÚMVP, ÚMVP IH, ÉLIP, NDP, I-IV. támogatási tengely, LEADER, LEADER HACS, K-tétel, A, B és C-betétlap, VÁTI, ROP, AVOP, ÉMOP…
Mindkét pályázathoz igen terjedelmes anyagot kellett benyújtani az üzleti tervtől a helyi kisebbségi önkormányzat igazolásán át a (föld)tulajdonlással foglalkozó jogi iratokig. Az én működési területemet, azaz az építészeti tervezést illetően szinte egyszerűnek mondhatóak voltak a feltételek, hiszen csak egy építési engedélyezési szintű tervet kellett beadni (az engedélyező hatóság, azaz az önkormányzat illetékes építési hatóságának befogadó nyilatkozatával) és egy részletes költségvetés kiírást. Üröm az örömben, hogy engedélyezési terv alapján nem lehet részletes (azaz mondjuk az összes villanykapcsolóig terjedő) költségvetést készíteni, különösen nem a fent leírt szűkös határidőkkel és nem a hétköznap használatostól eltérő, ún. MVH kódokkal. Így az esetek többségében hazardírozni voltak kénytelenek a pályázók, ami komoly büntetéseket, vagy akár a pályázati pénz elvesztését is okozhatja, a későbbi eltérések nehézkessége (sőt lehetetlensége) miatt.
Az MVH-kód egy különös, haszontalan állatfajta. A részletes költségvetések készítésére több, egymással kompatilis és ellenőrizhető módszer van, amit az illetékesek nem találtak a közpénzek elköltésére elég biztonságosnak. Ezért az MVH berkein belül egy ügyosztályt hoztak létre, a Magyarországon kapható összes építőanyagnak az ÉMIR/ÉN (azaz a nagy kalap) tételeinek újra-katalogizálására, saját (a használatostól eltérő) kóddal és (a visszaéléseket megelőzendő) egy maximált árral. Ezeket a félévente frissített kódokat és költségeket, a regisztrált felhasználók, az MVH honlapjáról tölthetik le. E rendszer alapja az (I. támogatási tengely, azaz a szántóföldi gazdálkodást kiszolgáló) egyszerű gépbeszerzés (ami egyébként a forrás nagy részét kapja), ahol a mezőgazdasági géplista a piacon beszerezhető összes traktort és nagy értékű gépet a teljesség igényével fel tudja ölelni.
Nem így van ez az építéssel, amelyre kényszerűségből ugyanezt a rendszert igyekeztek ráhúzni. Itt saválló padlóburkolatból, nyílászáróból és gázkazánból szinte átláthatatlanul sokféle kapható, amit katalogizálni rengeteg idő lenne. Tavaly év végén a lista a nyolcvanas évek hiánygazdálkodásának választékára emlékeztetett, így a költségvetésekben akár több tucat (a listán nem szereplő de beépíteni kívánt) ún. K-tétel szerepelt, amikről két egyenértékű árajánlatot kellett benyújtani és az olcsóbbat beszámítani a pályázott összegbe. Ez gyakorlatilag az összes nyílászárót és a vidéki szociális építkezés igényszintjét kicsit meghaladó szerkezetet jelentette. Ezeket az árajánlatokat egyszerűen nem lehet egy hónap alatt (különösen nem szüretidőben és év végén) beszerezni, így maradt a kamu és a majd csak lesz valahogy.
Hát csak rosszabb lesz. A más pályázatokon nyert projektek megvalósulásánál látjuk, hogy az eltéréseket a VÁTI, mint ellenőrző szerv nem tolerálja, ellenben a pályázati költségvetésben foglaltakat nagyon keményen ellenőrzi. Persze, itt is van némi bizonytalanság, mivel az egyik bonyolító szerint nincs lehetőség az időközben bekövetkező eltérések lepapírozására, a másik szerint csak egy változás bejelentő adatlapot kell kitölteni és a megfelelő hatóságnak benyújtani. Ez az utófinanszírozott beruházásoknál különösen kockázatos, ahol akár a teljes megvalósulás után derülhet ki, hogy az állam a (betarthatatlan) előírások (nem rosszhiszemű) megszegése miatt nem fizet egy fillért sem.
Hogy a beadási határidők és az egyéb pályázati feltételek fent olvasható, sajátságos kezelését mi indokolhatja és egyáltalán hogy képzelhető el ilyen, azt legfeljebb csak találgatni lehet. De a hatásai azonban jól láthatók.
A helyi vállalkozók a bizonytalanság miatt kivártak és csak az utolsó pillanatban fordultak a pályázatírókhoz, illetve építész tervezőkhöz. Ráadásul, mivel a két határidő összetorlódott a tavalyi év végén egy furcsa ámokfutás vette kezdetét, amiben mindenki garantáltan a legrosszabb formáját mutatta. Sok pályázat készült, sok pénzért, sokszor feleslegesen és legfőképp nem kellően megalapozottan.
A pályázati költségek fedezésére, azaz pályázatírásra, tervezésre a beruházás hat százalékát lehetett beépíteni, ami kisebb beruházásoknál gyakorlatilag a pályázatírás, bonyolítás költsége. Így az elszámolás alapját képező tervezésre már nem marad keret, azt az esetek többségében kisebb csalásokkal a kivitelezési összegbe igyekszünk beleszorítani. Bizonyos (meglehetősen alacsony) értékhatár felett ráadásul közbeszerzést kell bonyolítani, ami tovább nehezíti a helyzetet. Ez különösen érdekes kérdéseket vet fel egy fix műszaki tartalmú és megítélt támogatási összegű beruházásnál. Mi van akkor, ha a legalacsonyabb árajánlat magasabb a megítélt összegnél? És mi van, ha kevesebb? Mi lesz a különbözettel?
A fentiek nem rémmesék, hanem sok kisvállalkozó, építész, pályázatíró-bonyolító és önkormányzat mindennapi praxisát jelentősen befolyásoló valóság. A közpénzek elköltésénél tapasztalható visszaéléseket az arra hivatottak egy merev, teljesen életidegen bürokratikus rendszerrel gondolják megszűntetni, amely azonban éppen merevsége és életidegensége miatt ügyeskedésre, hazugságra és talán némi korrupcióra kényszeríti a pályázókat, mivel a rendelkezésre álló idő alatt gyakorlatilag nem lehet összeállítani a jogszabályban előírt részletességű pályázati anyagot. Így, önhibáján kívül, gyakorlatilag kriminalizálódik a pályázatok közelébe önként, vagy kényszerűségből sodródó, fent felsorolt kör (3%). Vagy bele sem kezd az egészbe (97%). (A mellékelt képanyag egy kiváló képességekkel és területekkel rendelkező házaspár borászata lenne, de korábbi rossz tapasztalataik elrettentették őket a pályázástól.)
 |
 |
 |
Azt hiszem nem meglepő, ha a fentiek felülvizsgálatát, alapvető filozófiai váltást tartok szükségesnek e területen. A pályázati rendszernek egyszerűnek és átláthatónak kell lennie, hogy a legrosszabb helyzetű önkormányzati és kisvállalkozói kör se szoruljon ki belőle. A csalók kiszűrésére csak a rendszeres és kompetens ellenőrzés és az azt követő komoly bírság alkalmas, nem pedig a rendszer agyonbürokratizálása, ami leginkább a tisztességes pályázók tömegének életét nehezíti meg.
Az állam szempontjából a legolcsóbb az alapos tervezés lenne, amiből konkrétan kiderülne, hogy az adott területnek, esetünkben a különleges természeti és épített örökséggel bíró Tokaj-hegyaljai borvidéknek milyen fejlesztésekre van szüksége az önkormányzati és a vállalkozói szféra szerint. Ez egy kétfordulós pályáztatási rendszert feltételez, ahol elsőként egy szélesebb kör a (műszaki, üzleti és marketing szempontok szerinti) terveztetésre kapna pénzt. Így mindenkinek lehetősége lenne megfogalmazni és megalapozott tervekkel alátámasztani fejlesztési igényét és bemutatni, hogy az mennyiben járul hozzá a borvidék arculatának, foglalkoztatásának, borképének fejlődéséhez. Jelenleg ugyanis mindenki arra pályázik, amire lehet és nem arra, amire feltétlenül szüksége van. E célok és igények pontos megfogalmazására pénzt és időt kell szánni. Ma már közhelyszerű, hogy nem feltétlenül a településközpontot kell elsőként EU-s forrásból rendbetenni, hanem valamifajta prioritási sorrend alapján, inkább a munkahelyteremtést és a vidék lakosságmegtartó erejét kell növelni. Természetesen az egy további kérdés, hogy milyen módon?
Tokaj-hegyalja esetében el kell dönteni, hogy inkább a ma jellemző nagy méretű (zöldmezős) beruházásokat támogatjuk, vagy a kisléptékű belterületi felújításokat? A falusi turizmus fontos-e leghíresebb borvidékünkön, vagy a minőségi szálláshelyek megvalósítása? Felesleges igazolások tömegét kérjük-e, vagy a műszaki tervekből egyértelműen kiolvasható környezettudatosságra, illetve tájképi illeszkedésre helyezzük a hangsúlyt? A hiánytalan pályázati dokumentáció összeállítása a fontos, vagy egy magas minőségű mezőgazdasági produktum, brand megvalósítása?
Azt hiszem nem kérdéses a válasz, mint ahogy az is egyértelmű, hogy a borvidék szempontjából fontos célok megvalósítása pályázat-értékelési pontokban nem kifejezhető, a bürokrácia nyelvére nem lefordítható. Egy helyben működő, szakmailag kompetens és számon kérhető tagokból álló testület számára azonban könnyen megítélhető (lenne). A minőségnek kellene érvényesülnie a bürokrácia rovására. A személyes döntéseknek az életidegen szabályok helyett.
E döntések meghozásában komoly segítséget nyújthatna a világörökségi terület részletes kezelési terve, amelynek elkészítését a készülő világörökségi törvény előírja és amelyet egy helyi szakértőkből álló testület dolgozna ki (és felügyelné végrehajtását). E testület véleményezhetné a fent említett első körös pályázatokat borászati, településfejlesztési, (táj)építészeti, környezetvédelmi, üzleti és marketing szempontok alapján, sőt akár egyfajta tervtanácsként módosításokra is javaslatot tehetne, hogy a borvidék szempontjából legjobb megoldás kapjon támogatást, amely mellesleg illeszkedik a világörökségi terület részletes kezelési tervéhez (vagy egyes esetekben akár módosíthatná is azt). Szerintem nem nehéz dolog eldönteni, hogy a borvidék adott településein mely beruházások, milyen mértékben-sorrendben támogatandók. Csak a felelősség vállalásával van mindig gond a borvidék jövőjét illető konszenzus hiánya miatt (ld. a fenti kérdéscsokrot). A végső döntésben természetesen a finanszírozónak, azaz az államnak, illetve illetékes minisztériumának is részt kell vennie, akárcsak a részletes kezelési terv megfogalmazásában.
A finanszírozási és ellenőrzési kérdések, meglátásom szerint, csak ezután következnek. E téren fontos kérdés a támogatási arány. A jelenlegi tőkehiányos helyzetben a negyven, vagy hatvan százalékos támogatási arány két dolgot jelent. Egyrészt az utófinanszírozás miatt, illetve az önrész biztosítására bankhitelt kell felvenni, ami sokakat eleve kizár a potenciális pályázók köréből, ráadásul a kamatok miatt meg is drágítja a beruházást (ezt nem lehet beépíteni a pályázati összegbe). A másik út a csalás, amikor bizonyos tételek túlárazásával egyfajta tartalékot igyekszenek beépíteni a költségekbe, amivel legalább részben „finanszírozni” tudják az önrészt. Így itt is felmerül a kényszerű hazugság, a már említett önhibán kívüli kriminalizálódás. Célravezetőbb lenne inkább kevesebb beruházást támogatni, de azokat magasabb támogatási aránnyal és egyéb eszközökkel a lehető legjobban felkészíteni a sikerre. Ennek egyik eleme a rendszer rugalmassága lenne, azaz a felmerülő változások lekövetésére való képesség, ami leginkább a meglévő épületek átalakításánál jelentős kockázati tényező, különösen a mai rövid tervezési határidők. Ez a hatóság teljesen újfajta viselkedését feltételezi, inkább az együttműködő, folyamatosan ellenőrző szerepet a jelenlegi távolságtartó, szabályfogalmazó helyett.
Ez lenne a rendszer utolsó eleme, ahol az államnak kiemelt szerepe lehet, a szakmailag kompetens személyek által végzett folyamatos ellenőrzés. (Azért mert egy építési költségvetésben számok vannak, nem biztos, hogy közgazdászokkal kell azokat elbíráltatni, ellenőriztetni, hanem inkább az építőiparban, kivitelezésben jártas műszaki emberekkel.) Az ellenőrzést azonban nem a jelenlegi gáncsoskodás kell jellemezze, ami mögött az ember néha már a források ki nem fizetésének szándékát véli felfedezni, hanem a többi szereplőhöz hasonlóan a sikeres megvalósításra való törekvés, az együttműködés.
A borvidéknek alapvető érdeke, hogy a pályázati pénzeket a lehető leghatékonyabban, a fenntarthatóságot leginkább szolgáló módon tudja felhasználni, amihez elengedhetetlen a pályázati rendszer ésszerűsítése és a szereplőknek a megvalósíthatóságot szem előtt tartó közreműködése. Én építészként úgy látom, hogy ez jelenleg a túlélés kérdése is, ugyanakkor egy szép feladat, amelyhez számtalan kedvező körülmény adott napjainkban a felgyülemlett tapasztalatoktól, a szereplők pozitív hozzáállásán át a formálódó világörökségi törvény alapvető célkitűzéseiig.
Erhardt Gábor
(Az eredeti írás megjelent az Építészfórumon 2010. okt. 1-én)
