HTML

Isten hozott

Kemény Bertalan öröksége az Országos Falugondnoki Hálózat. Ha meg akarjuk érteni nemzetünket, vidékre kell mennünk. Ha építeni akarjuk a nemzetünket, vidéken kell kezdjük. Tennivaló pedig akad bőven!

Kommentek

  • Zizzenő: Ma hallottam a faluról a Kossuth rádióban. Nézem a képeket, és csak bámulok. Csodásak a képek. Gra... (2014.03.20. 19:28) EGY ÚJ CIGÁNY POLITIKAI KONCEPCIÓ ALAPJAI
  • falufejlesztes: @tbsp: Kedves Tibor Nagyon örültem a jelentkezésednek. Legközelebb május 26-án, csütörtökön, 14 ór... (2011.05.15. 15:41) Megújuló Társaság
  • dzsilla: remek írás! egyébként meg pont ma olvastam egy interjút, azt hiszem valamennyire kapcsolódik a tém... (2011.02.09. 13:58) ALUSZNAK NÉMÁN A FALUK
  • Alízium: Érdekes témák ígérkeznek. Kár, hogy kevesen hallanak ezekről az előadásokról! (2009.11.09. 13:44) CSÜTÖRTÖKI ISKOLA 2009 ŐSZ
  • Ződgyík: Kellemes az atmoszféra. Érdekes volt végignézni a képeket. Tetszik, hogy nem hagynak semmit az eny... (2009.09.26. 14:14) Az önfenntartó falu

Linkajánló

A NAGYAPÁM HÁZA

2012.08.27. 16:22 falufejlesztes

Nagy sikerrel zajlottak az idei NAGYAPÁM HÁZA mester inas képzések. Az ország legkülönbözőbb településein, hat  helyszínen tanulhatták a fiatalok a hagyományos népi építőmesteri munkákat. Most ezek közül az egyik helyszínt, a szokolyai Kacár tanyát szeretnénk bemutatni, helyszíni beszámoló alapján:

Inasélet a Kacár tanyán

 CIMG3742 30%.jpg

A hagyományos népi életmód és a népi építészet iránt érdeklődő fiatalokként pályáztunk a Falufejlesztési Társaság által kiírt Nagyapám háza című pályázatra, és így a nyertesek között lehetőségünk nyílt, hogy négy hétig „mester-inas” képzésben vegyünk részt. Mi négyen Lénárt István Kacár tanyájára kerültünk, mely minden bizonnyal az egyik legszebb helyszín, ahol ezt a négy hetet eltölthetjük. A tanya Szokolya külterületén, egy dombháton terül el, ahonnan festői szépségű tájat járhat be tekintetünk. Rálátni a környező hegyekre, a völgyben elnyúló falura, és a szomszéd gazdaságokra. Mesterünk, István kitartó munkával hozta létre Kacár tanyáját másfél évtized alatt, melyet számos különféle tájegység jellegzetes épülete alkot: istálló, cséplőpajta, dagasztóház, földház, gulyás-kunyhó, szélmalom.

IMG_0154_átméretezve.JPG

Lassan gyakorlatunk feléhez érve, alkalmunk nyílt megismerni számos hagyományos népi mesterséget és a gazdaság működését. A tanya bemutatása után, már az első nap bepillantást nyerhettünk a hétköznapok feladataiba. Mesterünk szándéka, hogy ne csak egy féle munkafolyamatot csináljunk hosszadalmasan, hanem minél több mesterséget átadjon számunkra.

IMG_0164_átméretezve.JPG

Az első napokban kipróbálhattuk az agyag különféle felhasználási módjait és az ehhez szükséges különböző összetételű keverékeket, melyek alkalmasak vályogvetéshez, sárkemence építéshez, tapasztáshoz. Ezen technikákat alkalmazhatjuk majd az elkövetkező hetekben egy ól és egy kemence építése során.

IMG_0158_átméretezve.JPG

Első nagyobb építményünk, amelyen több napot dolgoztunk egy csúszótalpas épület, ami bárhova elvontatható ahol szükség van rá. Ez a fészer kiváló szolgálatot fog tenni az esős időkben a gépek és szerszámok tárolása révén. A vázszerkezetet fa gerendák alkotják, melynek elkészítése során sikerült megismerni a hagyományos ácstechnikák egy részét, úgymint a csapolást, fecskefarkú és feles lapolást. Az oldalfalakat vesszőfonással alakítottuk ki. Ugyanezzel a módszerrel kezdtünk el egy tyúkólat, melynek alapját egy öreg szekérkerék adja. A tyúkól tetejét siskanád-kévékből raktuk.

IMG_0183_átméretezve.JPG

Eddigi munkálataink számunkra legélvezetesebb része a juhól paticsfalának kijavítása volt. Ez magában foglalta a sövényfal tapasztásának leverését, a vesszőfonat kijavítását és újratapasztását. Noha ez volt munkáink közül a legkoszosabb, ugyanakkor az egyik leglátványosabb is.

IMG_0180_átméretezve.JPG

Nagy szerencsénk, hogy a „mester-inas” képzést Lénárt István tanyáján végezhetjük, mert láthatjuk, hogy a legegyszerűbb természeti erőforrásokból, hogyan épül fel és miként működik egy teljes gazdaság. Ebben a rendszerben nincs felesleg, minden elem tökéletesen betölti a maga szerepét, minden felhasználható valamilyen módon, a természet örök körforgásának látható és tapintható megnyilvánulása minden búzaszem és szalmaszál. Minél több mesterséget ismerünk meg, és minél több részletét fedezzük fel a természet sokoldalúságának, annál nagyobb kíváncsisággal várjuk az előttünk álló két hetet, melyen mesterünk újabb tanácsokkal segít minket és egyre mélyebb tanulságokkal érteti meg a paraszti életmód nemes, fáradságokkal teli valóságát.

 IMG_0171_átméretezve.JPG

Gera István

Jakab Dániel

Szilágyi Ákos

Tar Dániel

 

Szólj hozzá!

III. Önkéntes Néprajzi Tábor

2012.07.09. 16:07 falufejlesztes

Felhívás

III. Önkéntes Néprajzi Tábor Oszkón

a hagyományok és népi életvitel jegyében

 

Kedves Érdeklődő!

Táborunk üzenet az őseinktől, amikor

még szekérkerék szaggatta a poros utakat;

kérges tenyér surrogott a gémeskút rúdján;

hallani lehetett a tehénpásztor gyerekek ostorsuhogását,

ahogy déli itatásra hajtották a legelésző teheneket;

gyepű határolta a szőlőhegyet;

a demizsonok használati eszközök voltak és nem dísztárgyak;

a présházakat zsúppal fedték;

a kenyerek búbos kemencében sültek…

Egy kicsi időutazásra hívunk őseink korába!

Isten hozott az oszkói szőlőhegyen!

 

 

További információk a hegypasztor@oszko.hu címen kérhetők.

A program változtatás jogát fenntartjuk!

  

III. Önkéntes Néprajzi Tábor

2012. augusztus 13-17.

2012. augusztus 20-24.

oszkói szőlőhegy, Hegypásztor Pincék


Tervezett Programok:

-          Kápolnaépítés

-          Kézműves foglalkoztató építése

 

Amit kínálunk:

-          hagyományos építési technikák megismerése (paticsfal-fonás, sározás, meszelés, stb.)

-          zsúpkészítés folyamatainak elsajátítása

-          érdekes kiegészítő programok: lovaskocsizás, parasztudvar-látogatás, kerékpártúra

-          kemencés és szabadtüzes sütögetés

-          hagyományőrző foglalkozások: néptánc, népdaltanulás

-          csodálatos szőlőhegyi környezet

-          teljes ellátás

Amit várunk:

-          napi 8 órai aktív munkavégzés

-          lelkesedés

-          érdeklődés a hagyományok iránt

 

Legyél Te is részese az eseményeknek, legyen élményekkel teli nyarad!

Szólj hozzá!

EMLÉKTÁBLÁT AVATTAK GYULÁN KEMÉNY BERTALAN EMLÉKÉRE

2012.06.07. 13:30 falufejlesztes

Akik ismerték és szerették Kemény Bertalant, a falugondnoki szolgálat megálmodóját és megvalósítóját, mind örömmel és szeretettel emlékeztek rá Gyulán, a Falugondnokok Duna-Tisza Közi Egyesületének és Gyula város önkormányzatának szervezésében megrendezett emléknapon. A rendezvényt Görgényi Ernő polgármester úr nyitotta meg. Köszöntőjében kiemelte, hogy milyen fontos szerepet szánnak a jövőben is a tanyavilágban élő embereknek. Alt Norbert alpolgármester, aki maga is falugondnok volt, személyes hangon emlékezett vissza Kemény Bertalanra, és a falugondnoki munkára. Köszöntőjében felidézte, hogy a jó falugondnok mindenkit ismer a körzetében és minden dologban megpróbál segíteni, hogy a várostól távolabbi területeken is élhető körülményeket teremtsenek az embereknek. A jelenlévő falugondnokok beszámoltak munkájukról, amit sokszor a téli nagy havazások idején embert próbáló módon végeztek, hogy eljussanak a legtávolabbi tanyákhoz is. Csatári Bálint, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnöke meleg hangon idézte fel Kemény Bertalan személyét, és a falugondnoki szolgálatot, amit a vidékfejlesztés szelíd módszerének nevezett. Hozzászólásában bemutatta az újjá alakult  Magyar Nemzeti Vidéki Hálózatot, és az elindított projekt ötleti felhívásokat. Örömmel tájékoztatta a jelenlévőket, hogy 5 témakörben lehet folyamatosan projektötleteket benyújtani: Rendezvények, Tanulmányok, Kiadványok, Képzések és egy külön témakörként a Leader HACS szervezetek nemzetközi együttműködésével kapcsolatban. Az MNVH gyorsan, sok helyre kíván támogatást nyújtani, hogy minél több szervezet vidékfejlesztő ötlete tudjon megvalósulni. A pályázati felhívásokat a www.mnvh.eu honlapon lehet elérni és letölteni. A köszöntések után került sor a Tanya pályázatra beérkezett munkák értékelésére és a díjazottak jutalmazására. A nagy sikerű pályázatra majdnem ötven pályamű érkezett be, tudományos és művészeti kategóriában. A zsűri nevében Szabó Gellért, Szentkirály polgármestere foglalta össze a tanulságokat, kiemelve, hogy mindegyik pályamű igen magas színvonalú volt és a fiatalok alapos tárgyi tudásáról és a tanyasi életmód ismeretéről és szeretetéről tettek tanúbizonyságot. A díjazásban részesült fiataloknak Csatári Bálint az MNVH elnöke és Csörszné Zelenák Katalin adta át az okleveleket és pénzjutalmakat.

A délutáni program keretében került sor a rendezvény megható pillanatára, amikor a Gyula határában egy tanyasi tájház épület homlokzatán Alt Norbert, Gyula város önkormányzata és Csörszné Zelenák Katalin, a Falugondnokok Duna-Tisza Közi Egyesület felajánlásával emléktáblát lepleztek le Kemény Bertalan halálának 5 évfordulója alkalmából. Krizsán András, a Falufejlesztési Társaság elnöke személyes hangon emlékezett Berci bácsira és a vele töltött közös időkre. Felidézve a kezdeteket, amikor a Gilde Söröző asztalánál együtt gondolkodtak a hátrányos helyzetű települések sorsáról és jövőjéről és találták ki a falugondnoki munkát és hivatást. Kemény Bertalan álma ma már valóra vált. Több mint 1200 településen dolgozik falugondnok és odaadó munkájával és figyelmével segíti az ott élők életkörülményeit. Krizsán András fontosnak tartotta, hogy Kemény Bertalan szellemisége mindannyiunk számára fontos és követendő példa legyen, hogy a falugondnoki szolgálat betölthesse hivatását.

 

Szólj hozzá!

"NAGYAPÁM HÁZA" MESTER-INAS KÉPZÉS FIATALOKNAK

2012.04.20. 11:52 falufejlesztes

 


FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁG

GESELLSCHAFT FÜR DORFENTWICKLUNG

VILLAGE DEVELOPMENT ASSOCIATION

ASSOCIATION POUR LE DEVELOPPEMENT DES VILLAGES 

 

 



PÁLYÁZAT KÖZÉPISKOLÁSOK, EGYETEMISTÁK, FŐISKOLÁSOK RÉSZÉRE

  

Kedves Diákok!

  

A Falufejlesztési Társaság és a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat „NAGYAPÁM HÁZA” címmel MESTER–INAS képzést szervez középiskolások, egyetemisták, főiskolások, a népi építészet iránt érdeklődő és elkötelezett fiatalok számára. A „NAGYAPÁM HÁZA” program olyan gyakorlati képzés, ahol 2012 nyarán, 4 héten keresztül egy népi műemlék épület, tájház, vagy parasztház felújítása, állagmegóvása során élőben ismerkedhetsz meg a tradicionális építészet értékeivel, a hagyományos népi építőmesteri technológiákkal.

 

A képzésre jelentkezni lehet egy maximum 5-20 oldalas, kötetlen formájú (műszaki, irodalmi, fényképes, rajzos, stb.) dolgozat beadásával. A dolgozatot nyomtatott formában vagy elektronikus úton is be lehet adni a:

 

VM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet (VKSZI)

1223 Budapest, Park u. 2

címre, vagy a nagyapamhaza@gmail.com elektronikus postacímre.  

 

A beadási határidő : 2012. május 15.

 

A borítékra, vagy az e-mailbe mindenki írja rá: „NAGYAPÁM HÁZA”



Részletes tájékoztatás:

 

I.      „NAGYAPÁM HÁZA” dolgozat írása:

Beadási határidő: 2012. május 15

 

A képzésre jelentkező fiataloknak egy 5-20 oldalas, kötetlen formájú (műszaki, irodalmi, fényképes, rajzos, stb.) dolgozatot kell beadniuk, „NAGYAPÁM HÁZA” címmel, amiben egy általuk kiválasztott népi műemlék épületet, tájházat, parasztházat ismertetnek, bemutatva annak építészettörténeti, helytörténeti múltját, értékeit. A dolgozat tartalmazhat építészeti felmérést, fotó dokumentációt, helytörténeti leírást, vagy más személyes élményeket is. A dolgozatban minden jelentkezőnek meg kell adnia a beadott épület pontos címét és meghatározását, valamint a pályázó nevét, postacímét, e-mail címét, telefonszámát, születési évét és jelenlegi iskolájának pontos megnevezését. A dolgozatot írott formában postán a:

 

VM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet (VKSZI)

1223 Budapest, Park u. 2

címre, vagy elektronikusan a nagyapamhaza@gmail.com e-mail címre kell eljuttatni.

Beadási határidő 2012. május 15

A borítékra, vagy az e-mailbe mindenki írja rá: „NAGYAPÁM HÁZA”

 

 A „NAGYAPÁM HÁZA” MESTER-INAS KÉPZÉS igazgató tanácsa értékeli a beérkezett dolgozatokat és kiválasztja a legjobbakat, akiknek a nevét 2012. május 31-ig közzéteszi a www.falu.bog.hu címen, és személyesen e-mailben is értesíti őket. A kiválasztott „inasok” részt vehetnek 2012 nyarán egy népi műemlék, tájház, malom, vagy parasztház felújítási munkálatain a MESTER-INAS képzés keretén belül.  

 

II. „NAGYAPÁM HÁZA” MESTER-INAS képzés:

Időtartam: 2012 nyara, 4 héten keresztül

 A MESTER-INAS képzés alkalmat teremt a programban résztvevő mesterek és fiatalok együttműködésére. A kiválasztott „inasok” egy-egy mester mellé kerülnek, és részt vesznek egy műemlék épület, tájház, malom vagy parasztház felújításán, kivitelezési munkáiban. Olyan hasznos alkotó munkát végeznek, amellyel gyarapíthatják tudásukat, bővíthetik szakmai ismereteiket, közvetlen tapasztalatot gyűjthetnek a népi építőmesteri munkákról, hagyományos kőműves mesteri technológiákról. Megtanulhatják a hagyományos házépítés ács és tetőfedő szakmáit, elsajátíthatják a mesterfogásokat, betekinthetnek a népi építkezés, felújítás folyamataiba. A képzés időtartama 4 hét, ami a munkafolyamatokhoz igazodóan, egyénileg kerül meghatározásra. Az inasoknak munkabér nem jár. A mesterek, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózattal kötött együttműködési megállapodás keretei között, vállalják a tanulók szállás és étkezési költségeit. A „NAGYAPÁM HÁZA” MESTER-INAS KÉPZÉST az akkreditált tanintézetek kötelező nyári gyakorlatnak beszámítják. A képzésben részt vett fiatalok oklevelet kapnak, amelyen a mester és a támogató szakmai szervezetek ajánlása szerepel.


Ha érdekel a népi épületeink megóvása, a hagyományos kőműves mesteri technológiák, szakismeretek elsajátítása, és szeretnél alkotó, közös munkában együttműködni vidéken élő mesteremberekkel, jelentkezz és add be a „NAGYAPÁM HÁZA” dolgozatodat 2012. május 15-ig az alábbi címen:

 

VM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet (VKSZI) Posta cím: 1223 Budapest, Park u. 2

e-mail: nagyapamhaza@gmail.com 

 

Bővebb felvilágosítás:

Krizsán András Ybl-díjas építész, a Falufejlesztési Társaság elnöke

mobil: (30) 999-0027  

Szólj hozzá!

ÁTADTÁK AZ IDEI KEMÉNY BERTALAN FALUFEJLESZTÉSI DÍJAKAT

2012.03.07. 10:53 falufejlesztes

Kemény Bertalanra emlékeztek Alsómocsoládon

 

A falugondnoki rendszer ötletgazdájára emlékeztek Alsómocsoládon. Idén hat szakember kapta meg a Kemény Bertalan emlékére alapított Falufejlesztési díjat, amelyet negyedik alkalommal osztottak ki pénteken.

„A falugondnok életünkben az egyetlen biztos pont” – kezdte köszöntőjét Dicső László, Alsómocsolád polgármestere a pénteki rendezvényen.
Kemény Bertalan (1928-2007) széleskörű tevékenységével megálmodta és létrehozta a tanya- és falugondnoki szolgálatot. Egy olyan egyszemélyes „intézményt”, aki beszerez, elintéz, tanácsot ad, meghozza a gyógyszert, fát vág, vérnyomást mér, kihordja az ebédet, aki könyvet és színházjegyet árul, aki elvégez mindent, amire képes, s amire szükség van a faluban, tanyákon, csak épp intézmény nincs rá. Egyszóval ő az, aki felvállalja a falu minden gondját.
A Kemény Bertalan Falufejlesztési Díjat azzal a céllal alapította a Falufejlesztési Társaság, hogy erkölcsi elismerése legyen azoknak a falugondnokoknak, akik a munkaidő korlátait nem ismerve végzik feladatukat, valamint azoknak a vidékfejlesztő szakembereknek, akik a vidéki élet jobbításán fáradoznak.
Soltész Miklós, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Szociális, Család- és Ifjúságügyért felelős államtitkára szerint a helyben maradást és a vidéki életformát erősítheti a jövőben a tanya- és falugondnoki szolgálat. Mint mondta: örömmel vehetjük, hogy a múlt évben is közel százzal nőtt ezen fontos hivatás vállalóinak a száma, így idén már közel 1300-an segítik a vidéken élők életét, ezzel fél millió ember mindennapjait megkönnyítve.


Ez egy ünnepe a vidéknek és a vidékért tenni akaró embereknek – mondta Mezőszentgyörgyi Dávid, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat főtitkára. Kiemelte: a falugondnok minden, egy személyben megvalósuló vidékfejlesztés.
Fontos feladat vár a jövőben a falugondnokokra – mondta Andrásfalvy Bertalan az ünnepségen. Az egyetemi tanár szerint ma Magyarországon a legfontosabb és legnagyobb kérdés a vidék jövője. Történelmünk során a vidék adta az országnak a sok kiművelt emberfőt és az ország védőit is, amíg a vidékre támaszkodtunk, addig nem lehetett legyőzni minket – jelentette ki a volt művelődési és közoktatási miniszter.

 

„A vidékfejlesztéshez nem csak népességmegtartó képességre van szükség, hanem képességmegtartó népességre” (Kemény Bertalan)

 

Idén hatan részesültek a Kemény Bertalan Falufejlesztési Díjban, amelyet Soltész Miklós és Krizsán András, a Falufejlesztési Társaság elnöke adott át a díjazottaknak.
Benkő Jánosné 2001 óta tagja a Zalai Falvakért Egyesület falugondnoki tagozatának. Senior falugondnokként sikeres a falugondnoki alapképzés helyi gyakorlatának szervezésében, megvalósításában.
1996 óta látta el a tanyagondnoki feladatokat Csikérián egyszemélyes intézményként Osztrogonácz Béláné. Feladatát szolgálatnak tekintette, példaértékűen végezte. A nemrég nyugdíjba vonult tanyagondnok jelenleg az utódját tanítja be – hangzott el a díj kiosztásakor.
Rémiás István 21 éve látja el a falugondnoki feladatokat, a falugondnoki hálózat legrégebbi, máig aktív tagja. Tevékenységével hozzájárul ahhoz, hogy az Istvánmajorban és az Adorján tanyán élő emberek hozzájussanak a mindennapi életüket megkönnyítő szolgáltatásokhoz.
Andrásfalvy Bertalan a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, tudományos munkássága az egész magyar néprajztudomány területét átfogja, publikációinak száma meghaladja a háromszázat.
Csányi László, Mórahalom alpolgármestere már több mint egy évtizede törekszik a külterületi lét hátrányaiból adódó feszültségek feloldására. Azon fáradozik, hogy a városban és a külterületen élők egyenrangú partnerei lehessenek egymásnak.
G. Fekete Éva munkássága több évtizedes múltra tekint vissza. Számtalan kutatás fűződik a nevéhez a vidékfejlesztés, a szociális gazdaság és foglalkoztatás-fejlesztés, valamint az elmaradott térségek, perifériák, aprófalvak társadalmi és gazdasági sajátosságai területén.

 

VM VKSZI

Szólj hozzá!

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA - XIII

2012.02.03. 16:55 falufejlesztes

A FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁG  ÉS A MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA – XIII.  PROGRAMSOROZATA



2012 tavaszi félév

Kurátor:  Krizsán András építész


 

Előadások kezdési időpontja 17 óra.

Cím: 1088 Budapest, Ötpacsirta u. 2, MÉSZ székháza.

kredit: 0,5 pont
(Az előadáson való részvétel előzetes regisztráció és kreditigazolás kiadása nélkül ingyenes.)

 

2012. február 16, csütörtök

Bodonyi Csaba építész

A NŐTT VÁROSTÓL A BOKORTANYÁKIG

 „Ez már több mint diszharmónia, ez konfliktus, sőt katasztrófa. Ennek egyik szakmai oka a szocializmusból eredő területfejlesztési politika. Röviden az, hogy ott preferálják az urbanizációt, ahol az már erőteljes, s nem ott, ahol ez hiányzik. Valakik úgy vélik, hogy a fejlődés területileg nem harmonikus, hanem hierarchikus. Ez tartható még az információs társadalomban? Ezen régi elv alapján jött elő pár éve az országos terv ellenére, illetve azt módosítva az ún. Pólus-program is, elsősorban szavazatbiztosítási, politikai taktikából. Igaz, nem jött be. S a falurombolás folytatódott. Falut nemcsak dózerrel lehet rombolni, de magárahagyottsággal és rendelettel is, pl. kedvezőbb lakáshitelt adunk az új épületre, de a régi felújítására nem (garantált társadalmi és építészeti leépülés). Hová lett a vidék önfenntartó ereje? Miért van az, hogy a mostohább adottságú Ausztriában a 100 fős idilli településen 150 tehén és más állat, művelt területek vannak, s az állam által inspirált, saját termék értékesítésre alapozott turizmus. Nálunk már nemcsak tehén, de tyúk sincs, s a falusi néni Tesco-ban szerzi be a szlovák tojást és zöldséget.

  

2012. március 29, csütörtök

Pap Gábor művészettörténész

FÉNYRE ÉLEDŐ ÜDVTÖRTÉNET


„…összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetbe kerültünk a középkori keresztény templomfreskók ábrázolásaival. Ami egykor magától értődő képi információ volt, azt a reformáció a szó legszorosabb értelmében elfedte, láthatatlanná tette. A freskókat átmeszelték, és lényegében hírük sem maradt a huszadik századig, amikor is a gondos restauráló munkának köszönhetően ismét szemünk elé tárták a mára jószerével megfejthetetlenné vált, jelképes tartalmú falfestményeket. A világháborúkban megtépázott vidékekkel ellentétben Finnországban rendkívüli gazdagságában őrződött meg e képkincs, melyben három tradíció: a nyugati kereszténység, az asztrológia és kis mértékben a finnugor sámánizmus szimbólumrendszere keveredik. Ennek visszafejtésével próbálkozott Pap Gábor, aki a helyszíneket végiglátogatva elemezte az egykor mindenki számára értelmezhető, képírásos üzeneteket, és jutott el valamiféle egységesnek ható, egzaktnak mondható egzegézisig.”

 
 

2012. április 26, csütörtök

Bagdy Emőke pszichológus

AZ ÖRÖM ÉS BOLDOGSÁG MŰVÉSZETE


„….kutatások szerint 100% boldogságból 50% genetikus hajlamra vezethető vissza. Bármennyire is szeretnénk tagadni, tapasztalatból tudjuk, hogy vannak olyan emberek akikre (és családjukra, leszármazottaikra) jellemzőbb a boldogság, mint másokra - megfigyelték ezt már katasztrófák túlélőivel, szegény sorban örömmel élőkön és gazdag, de boldogtalan embereken is. Az ilyen genetikailag szerencsés embereket úgy jellemezhetjük, hogy azok védettek a depresszióval szemben. Ugyanakkor a környezet hatása meglepően alacsony, csak 10% a kutatások szerint. A maradék 40% az, amivel minden ember gazdálkodhat, ha nagyon leegyszerűsítően szeretnék fogalmazni, akkor azt úgy fogalmazhatjuk meg: ez az amit meg tudunk cselekedni, ez az ami rajtunk múlik, ez az amiben fejlődni tudunk. „

 
 FIGYELEM, ÚJ IDŐPONT : 2012. május 31, csütörtök

Juhász Zoltán népzenekutató                                                                                                            

A ZENE ŐSNYELVE"

 „Juhász Zoltán hatalmas nemzetközi népzenei anyag számítógépes elemzésével ered nyomába Bartók Béla azon sejtésének, mely szerint:„ ... az a gyanúm, hogy a földkerekség minden népzenéje, ha elegendő anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában véve visszavezethető lesz majd néhány ősformám, őstípusra, ős — stílus — fajra". Az elemzés eredménye meghökkentő: az ősnyelvet alapvetően meghatározó formák mind ott élnek a magyar népzenében ma is, s népzenénk egyszerre tart kapcsolatot az Appalache hegység és Kína, vagy Szicília és a Volga-vidék stb. dallamaival, tehát a Kárpát-medence központi helyet tölt be Eurázsia zenei térképén. Másként mondván: a Kárpát-medence a zenei ősnyelv keletkezési helye. Ennek bizonyítása még izgalmasabbá válik akkor, ha e felfedezést összevetjük Kodály Zoltán megállapításával: „...kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a nyelvvel egyidős".

 

Szólj hozzá!

Együttműködési megállapodást írt alá hét falugondnok egyesület és a Falufejlesztési Társaság

2011.12.17. 10:18 falufejlesztes

Együttműködési megállapodást írt alá hét falugondnok egyesület és a Falufejlesztési Társaság csütörtökön a budapesti Vajdahunyadvárban.

    

      A magyar tanya- és falugondnoki együttműködés célja a magyarországi falugondnoki rendszer értékeinek megőrzése, a falugondnokság érdekeinek képviselete, a szolgálatok munkájának szakmai segítése.
   
Horváth Dániel, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium képviseletében, Soltész Miklós államtitkár nevében üdvözölte a megállapodást, és elismeréssel szólt a falugondnoki hálózat fontosságáról, amelyet a vidéki társadalmi életében tölt be.
   
Krizsán András, a Falufejlesztési Társaság elnöke az aláírás kapcsán elmondta, hogy az együttműködéssel lendületet kívánnak adni a falugondnoki szolgálatoknak, amelyek áldozatos és nélkülözhetetlen munkát végeznek a helyi közösségekért.
   
Csörszné Zelenák Katalin, a Falugondnokok Duna-Tisza Közi Egyesülete ügyvezetője emlékeztetett arra, hogy Magyarországon 21 éve van falugondnokság, amelynek keretében jelenleg 1.358 szolgálat működik. Az ügyvezető hangsúlyozta: az aprófalvakon, tanyákon élők számára jelentős kapocs a közösségéltető falugondnoki szolgálat, és fontos, hogy ez a hálózat a jövőben is megmaradjon.
   
Szeder-Kummer Mária, a Zalai Falvakért Egyesület titkára kiemelte, hogy az együttműködők olyan tudásbázist, humánerőforrást képviselnek, amelyet számos területen lehetne hasznosítani. Az egyesület titkára elmondta, hogy az együttműködés nyitott, más egyesületek is csatlakozhatnak hozzájuk.
   
Az együttműködési megállapodásban szerepel, hogy az aláírók segítik a működési területükön lévő falugondnokok és falugondnokságot működtető szervezetek munkáját. Megfogalmazták azt is, hogy szakmai segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a falugondnoki rendszer megtalálja helyét a jelenlegi közigazgatási, közszolgáltatási, vidékfejlesztési rendszerben, továbbá közös pályázatokat készítenek, szakmai műhelyprogramokat, konferenciákat szerveznek, és ezekről tájékoztatják a tagszervezeteiket.

(forrás: Zalaihírlap)

Szólj hozzá!

Szükség van a falugondnoki hálózatra

2011.10.21. 15:57 falufejlesztes

Megjelent az Új Magyarország Vidékfejlesztési program honlapján:

http://www.umvp.eu/?q=hirek/szukseg-van-a-falugondnoki-halozatra

Az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon (OMÉK) keresték meg a Vidékfejlesztési Minisztérium kiállítói standját Krizsán András vezetésével a Falufejlesztési Társaság keretében működő tanyagondnoki szolgálat munkatársai.

Az Országos Falugondnoki Hálózat Kemény Bertalan munkássága nyomán 1990 augusztusa óta fejti ki tevékenységét Magyarországon. A tanya- és falugondnoki szolgáltatás alapvető célja az aprófalvak (és a külterületi lakott helyek) intézményhiányból eredő hátrányainak enyhítése, az alapvető szükségletek kielégítését segítő szolgáltatásokhoz, közszolgáltatáshoz, egyes alapellátásokhoz való hozzájutás biztosítása. Ezen felül biztosítja a helyi adottságokhoz és sajátosságokhoz igazodó egyéni és közösségi szintű igények kielégítését is, körébe tartozik egyes szociális és egészségügyi ellátáshoz való hozzájutás biztosítása, továbbá szerepet vállal a népesség művelődési és szabadidős programjainak szervezésében.

A találkozón V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár utalt arra, hogy maga is rendkívül fontosnak tartja a falugondnoki hálózat működését. A vidéken elő emberek életét érintő kormányzati és önkormányzati szervezetek működése hatékonyabbá tehető, hiszen kisebb lefedettségi területeken látják el feladataikat, így átláthatóbb és átfogóbb a kapcsolat. Fontos, hogy a magyar vidék nem egységes, nem mutat homogén képet, ezért eltérő a munka is az aprófalvas kistérségekben. Az emberek közötti kapcsolatok és a kis helyi közösségek megerősítésére van szükség. Kemény Bertalannak, a Falufejlesztési Társaság egykori elnökének szavait idézve: „a falu közösségének egészét kell visszaintegrálni a közösségbe”.

Krizsán András, az MNVH elnökségi tagjaként is jelentősnek ítélte a tanyagondnoki működés szellemiségét, amely az innovatív, megújuló magyar falu jövőjének formálója lehetne. Tartós partnerség kialakítására van szükség a különféle falumegújítási, falufejlesztő, közösségfejlesztő szakemberekkel, szakmai műhelyekkel. A komplex tanyagondnoki hálózat megteremtése érdekében arra törekszünk, hogy legyen egy együttműködő keret a hatékonyabb vidékfejlesztéshez. V. Németh Zsolt fontosnak tartotta a vidék foglalkoztatási gondjainak enyhítését, elterjeszthető gyakorlatként említette a Zika és a Nagyhajmási Szövetkezet által életre hívott Nyúl-unk a Munkáért programot.

A szolgálat jelenlévő szakemberei felajánlották, hogy a kis településeken és a tanyákon élők informálásával egy közösen összeállított, a körükben felvett igényfelmérő kutatói kérdőív kitöltésével szívesen hozzájárulnának a kormányzat Tanyafejlesztési Programjának továbbfejlesztéséhez. Fontosnak tartották a vidékfejlesztőkkel közös képzések és a tanyafejlesztési programról szóló közös konferencia megrendezését.
A találkozó résztvevői egyetértettek abban, hogy a 2014 utáni új uniós és kormányzati vidékfejlesztési programok végrehajtása során az eddigieknél hangsúlyosabban, szoros partneri együttműködésben segítenék a pozitív kezdeményezések megvalósítását, az ország más vidéki területén bevált jó gyakorlatok elterjesztését.

Forrás: VM VKSZI

Szólj hozzá!

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA - XII. ŐSZI FÉLÉV

2011.09.26. 13:23 falufejlesztes

FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁG - MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA – XII.  PROGRAMSOROZATA

 

2011 őszi félév

Kurátor:  Krizsán András építész

Előadások kezdési időpontja 17 óra.

Cím: 1088 Budapest, Ötpacsirta u. 2, MÉSZ székháza.

kredit: 0,5 pont
(Az előadáson való részvétel előzetes regisztráció és kreditigazolás kiadása nélkül ingyenes.)

 

2011. szeptember 29 csütörtök

Varga-Ötvös Béla közgazdász

GAZDASÁGFEJLESZTÉS, TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS - MÁSKÉPP

„Az elmúlt évtizedekben a gazdaságfejlesztés és a településfejlesztés elvált egymástól, annak ellenére, hogy minden gazdasági tevékenység a térben is zajlik és a három alapvető termelési tényező - föld, munkaerő, tőke - közül két és fél a településtérhez kötődik. Tudományos szóhasználattal, a gazdaság vertikális (ágazati) és horizontális (térbeli) vetülete közötti egyensúly hosszú ideje megbomlott, a súlypont az ágazati megközelítésre helyeződött. A két dimenzió eltérő helyzetét jól jellemzi, hogy a gazdaságpolitikusok keresik a gazdasági növekedést produkáló húzóágazatokat, ösztönzésképpen adókedvezményeket nyújtanak, területet biztosítanak. A településpolitikusok pedig kutatják a módját, hogyan lehet több forrást megszerezni az amúgy adóssággal, hiánnyal küszködő államtól, a speciális feltételeket szabó uniótól, ill. hogyan csábíthatók be nagy cégek bármilyen profillal, hogy abból iparűzési adó, munkahely, járulékos beruházás legyen. Ezzel a külső forrásoknak rendelik alá a helyi adottságokat, és nem az adottságaik érvényesítése érdekében bővítik forrásaikat. A különbség kicsinek tűnik, de a hatékonytalan forrás felhasználás degradációs folyamatot gerjeszt.”

 

 

2011. október 20 csütörtök

 

Gráfik Imre néprajzkutató

VÁLTOZÓ FALUKÉP


„Az udvar és a ház mozgásvilágá"-nak megfigyelésére Gráfik Imre első ízben 1970-ben vállalkozott a Vas megyei Magyarszombatfán. Rendkívül elgondolkodtató megállapításokat tett. Többek között azt, hogy a lakóháznak csupán a harmadát használják folyamatosan. Továbbá a mozgások számával, azok arányaival kimutathatta, hogy "a megváltozott életkörülmények, amennyiben azok radikális szakítást jelentenek a paraszti gazdálkodás hagyományos formáival, egyrészt növelik a funkció nélküli mozgások, üresjáratok számát, másrészt egyfajta tétlenséget, ún. mozgáshiátust eredményeznek."... Szentendrei (Szentendrei-szigeti), berekböszörményi és más településen végzett kutatásai is a tér szemiotikáját kutatják - hol tágabb, hol szűkebb szempontok szerint. A Szentendrei-sziget társadalmáról például a szociálpszichológia mezőelméletét segítségül híva megállapítja, hogy nem alkot kulturális, azaz néprajzi csoportot. Berekböszörmény faluképét vizsgálva pedig az építészeti jelek hatékonyságát, információs értékét elemezte a lakóházak utcaképi megjelenését tartva szem előtt.”

 

2011. november 17 csütörtök

Czene Zsolt Vidékfejlesztési Minisztérium

NEMZETI VIDÉKSTRATÉGAI KONCEPCIÓ


Történelmünk során, nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni. A vidék nem csupán profitérdekeket kiszolgáló termelési tér, sokkal inkább társadalmi, kulturális és természeti értékek összessége. Vidéki tájaink az emberi méltóság, életminőség biztosításához szükséges feltételek megteremtésének, a természet és a társadalom harmonikus együttélésének sajátos, történetileg kialakult színterei. E térségek egyrészt az ott élők számára biztosítják az életfeltételeket, másrészt mással nem helyettesíthető un. ökoszisztéma-szolgáltatásokat biz-tosítanak, melyek a városlakók számára az élelmiszerbiztonságot, a jó környezetminőség alapfeltételeit, megújuló energiaforrást, regenerációs és rekreációs lehetőséget is kínálnak. A magyar vidék, a mezőgazdaság és a környezet ügye ezért nemcsak a falun élő honfitársaink gondja. A vidék sikereinek és kudarcainak a társadalom minden tagja részese. „

 

2011. december 8 csütörtök

Czakó Gábor író                                                                                                                                    

"A MAGYAR NYELV TERMÉSZETI RENDE"

(Idézet Kresznerics Ferenc írásából – 1830)

 

„A magyar észjárás alapja a gyökrend, ebből fakad az egységlogika, a gyökhangsúly, a hálószerűség, az egyszerűség, a lényeglátó-levezető/deduktív gondolatmenet, a rokonítás/analógia, a mellérendelés, a szemléletesség és a két-féltekés gondolkodás. Ezekre épül nyelvünk máig eleven önépítő rendszere. A nyelvújítók maradandó alkotásaikban – józan magyar ésszel és ép nyelvérzékkel – a gyökrendből indultak ki. Legsikeresebb alkotásaikban a fölfrissített régi- és tájszavak mellett rendre ódon gyökszavakat vettek elő, és toldalékoltak az új igények számára. Nem feledkeztek meg a gyökök jó részében még eleven szemléletességéről sem! Az észjárásunk szerint alkotott szavak azért terjedtek el oly gyorsan, mert nyelvtársaink rögtön, mindenütt értették őket. Ez a magyarság egyik különös adottsága. A gyökrendnek köszönhetően nálunk nincsenek nyelvükben szegények. Utazgatók és néprajzosok a megmondhatói, hogy iskolázatlan pásztorok, parasztok mennyivel választékosabban finomabban és magyarosabban fejezik ki magukat számos akadémikusnál.”

 

 

Szólj hozzá!

Emlékirat a lakásépítésünk problémáihoz

2011.08.03. 15:44 falufejlesztes

Miklóssy Endre

Emlékirat

a lakásépítésünk problémáihoz.

 

Kiinduló tényszámok.

Magyarországon a nem-lakott lakások számát megbecsülhetjük a lakásszám és a háztartásszám különbségéből. Ebben lehet ugyan pontatlanság, akár 10 %-nyi is,  mivelhogy egy háztartásnak több olyan lakása is lehet, amit maga használ, de több azért nemigen. ( Ha bérbeadja netán egy másik háztartásnak, attól az egyenleg nem változik.) Összességében mintegy 500.000-rel haladja meg a lakásszám a háztartásszámot, ez ugyan csupán becslésszerű, de a nagyságrendben eligazít.

 

Régiónként a helyzet a következő. Feltüntettem a különbséget, tehát a vélelmezett lakástöbbletet, ennek arányát a teljes lakásszámhoz, és az éves lakásépítési arányt szintúgy a teljes lakásszámhoz. Feltüntettem az egy főre eső GDP-arányt is az országos átlag %-ában.

 

Régió                       lakástöbblet      aránya         lakásép.arány        GDP

                                      ezer            %               %                         %     

Közép- Magyarország     150             11,3            1,3                        160

Közép-Dunántúl               35               7,9            0,63                        90

Nyugat-Dunántúl               46             11,1            0,93                        98

Dél-Dunántúl                    42             10,5            0,50                        71

Észak-Magyarország         77             15,1            0,37                        63

Észak-Alföld                    31               7,0            0,81                        63

Dél-Alföld                        87             14,6            0,53                        71  

 

Néhány következtetés a lehetséges tennivalókra.

A régió túlságosan összetett egység mélyebb következtetéshez, mindazonáltal látható így is az az összefüggés, hogy a szegényebb övezetekben nagyobb a lakástöbblet. A középső régió azért lehet kivétel, mert a vállalkozói lakásépítések 2/3-a ebben az övezetben összpontosul, s elég jelentős lehet a még ki nem adott lakások száma. (Erre utal az épített lakások kiemelkedő aránya is.) Maga a lakástöbblet pedig annyi, mint a jelenlegi építési ütem mellett 15 év teljes lakásépítése.

 

Ezeknek a lakásoknak természetesen problémáik lehetnek, amiért lakatlanok. A két fő probléma feltehetőleg a rossz állag/hiányos komfortosság és a rossz elhelyezkedés, távol az ellátástól, munkalehetőségtől. Utóbbi miatt az ingatlan-hitelbankok a magyar települések 85 % –ában nem is hajlandóak jelzálogot bejegyezni. Éppen ezért viszont a piaci áruk is igen alacsony, 1-2 millióért már többnyire meg lehet őket vásárolni.

 

Jelenlegi viszonyok között a lakásépítés költsége 200 ezer Ft körül van m2-ként, egy átlagos 80 m2 körüli lakás tehát 15 millió Ft-ba kerül. Mialatt félmilliónyi lakás ára ennek csupán a töredéke.

 

Elvi felvetésként : e félmillió lakás felépítése tehát 7500 Milliárd Ft-ba, az éves GDP 30 %-ába kerülne, a megvásárlása pedig 500-1000 Milliárdba. (Ez persze nem ilyen egyszerű, a számok csak a kétféle stratégia összehasonlítására valók.)

 

Az építőipari kapacitásaink mintegy 80 %-át az új építések kötik le, és a többi szolgál felújításra-korszerűsítésre. Ez az arány még az előző rendszer hagyatéka, egy nyugateurópai országban 50-50 % körül van. Az építőipari arányok megváltozása tehát a gazdaságosság mellett kétségkívül a hazai kisvállalkozások piaci lehetőségeit bővítené. Megemlíthető emellett a hőtechnikai korszerűsítés is, a lakott lakások esetén, amivel az ország energiafogyasztását  mintegy 30 %-al lehetne csökkenteni – ez szintén kisiparos feladat lehet.

 

A fő feladat ehhez a lakások „helyi értékének” a megteremtése : munkahely, ellátás. Ez kistérségi fejlesztési programok segítségével történhet, a részleteibe itt nem mehetek bele.

 

Még egy megjegyzés kívánkozik ki belőlem arra a kósza hírre, hogy a bedőlt lakáshitelek kilakoltatottjai részére nagyszámú szociális bérlakást készül a kormány építeni. Teljesen ezt el nem vetve, nagyobb volumenben azonban végzetessé válhatna részint a forrásigénye miatt, részint pedig, mivel a kis kereslet és alacsony fizetőképesség miatt leeső lakásárak a hitelbankok pénzét úgyse hoznák vissza. Magát az építést nézve, azzal kellene szembe néznünk, hogy a lakásépítő befektetés már az átadás pillanatában is csak a felét-harmadát érné annak, amibe került.

 

Budapest, 2011.július hó.

 

Szólj hozzá!

RÖPIRAT - A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:52 falufejlesztes

ISTVÁNFI GYULA műegyetemi pr. em.

A magyar falu építészeti hagyománya

RÖPIRAT

(Első rész)

Vidékfejlesztőknek, faluvezetőknek és gondnokoknak, tanítóknak, építkezőknek, tervező-, engedélyező- és törvényalkotó építészeknek, politikusoknak.


Vannak-e a falunak építészeti hagyományai? Ha vannak, milyen előtörténet hitelesíti azokat? Milyen jellemzői vannak, amelyekről felismerhetőek? Mi köze van az általános néphagyományokhoz, és a gondolkodáshoz? Miért kerültek ezek a hagyományok veszendő és már-már megtagadott állapotba? És egy napjainkra jellemző kérdéssel, részesei lehetnek-e a vidék megújító fejlődésnek? Egyáltalán, falu-e még a falu?

 I.

Napjainkban sok szó és politikai nyilatkozat hangzik el a falu, a vidék gazdasági, társadalmi felemelésének szükségességéről. Szándék és ígéretek vannak a gazdasági támogatásra, a biztonságos élet megteremtésére, a hagyományok megbecsülésére. A falu problémái e területeken égetően sürgős beavatkozásokat követelnek. Így remény van arra – ha ez a remény egyelőre nélkülözi is a megvalósítás biztosítékait – de remény van arra, hogy a falu visszanyeri évezredes küldetését – ami a föld megtartása és megművelése; a falu visszaveszi nemzetmegtartó képességét; ami az ország számára népesedési és szellemi aranytartalék; és a falu újrateremti hagyományait – ami egészséges közösségeket jelent a hit, az önérzet és az összetartozás érzésének újraépítésével. Ha a reményt valami isteni lélekerősítéssel határozott céllá lehet erősíteni, akkor a fejlődés a vidék természetes gazdálkodásának újraépítésével kezdődik. Majd a sorvadó falvak újranépesítésével folytatódik, s nem utolsó sorban a közösségek, a falulakosság szellemi, szakrális, kulturális egyesítésével válhat teljessé.

Tehát első a gazdasági felemelkedés, ami fejlesztésekkel, új létesítményekkel jár. Mindenek előtt agrár üzemekkel, a régen is a lakótelken működő kisüzemek újjászervezésével, új építkezésekkel. És minden fejlődés, átszervezés, ingatlanfejlesztés együtt jár az elődöktől kapott természeti, települési és építészeti örökség megváltoztatásával. Rossz esetben erőszakos, felelőtlen vagy kényszeres eltüntetésével. A magyar – és a kelet-európai – vidék falvainak XX. századi történelme megejtő példákat mutat a felemelkedés, majd a többszöri megtöretés (ugyancsak „fejlesztés”) eredményeire. A társadalmi, szellemi és szakrális pusztítást követő teljes elbizonytalanodás, kiúttalanság következményeire. Ami a falu környezeti, településképi és építészeti arculatában pontosan és évtizedeket jellemző módon megmutatkozik. Az elmúlt negyven plusz húsz év a falu építészetében a hagyomány megtagadásával, az építőkedv szertelen kifejezésformáival, az építésigazgatás és az örökségvédelem bizonytalanságaival elérte a hagyományos építészeti arculat majdnem teljes eltűnését, s a szocialista, majd a „modern” rárakódások utat tévesztő állapotába jutott.

Félő, hogy az újabb fejlődés tovább növeli a falu kinézetének káoszát, és teljesen megszünteti a hagyományos faluképek még meglévő maradványait! A gazdasági megfeneklés, a lélekszám csökkenése és az elöregedés, meg a szemünk előtt megmutatkozó „látszat”, ami az építészeti falukép, különben is táplálja azokat a falvaink megszűnését jósoló hangokat, amelyek a fenti gondolatok teljes lehetetlenségét szuggerálják.

Ilyenképpen:

A falu felett eljárt az idő. Magyarországon már nem teljesíti történelmi küldetését. Idejétmúlt feudális maradvány. Megszűnt a parasztság, amelynek megélhetési alapja volt, s amely fenntartotta. A családi méretű mezőgazdálkodás kihalásra van ítélve, mert nem bírja a termelési versenyt. A néphagyományok közül a vallásiakat már csak néhány idős ember gyakorolja. A kellemesség hagyományai (népzene, néptánc, népviselet, „népi mesterségek”) már csak szűk tudós réteget és kevés számú nosztalgiázó érdeklődőt, netán városi műkedvelőit, azaz „nem autentikus” rajongót mozdítanak meg. A falu hagyományos térbeli keretei, építészeti arculata helyett, már szükségszerű a „modern házak” építése, mert az, az építtető egyéniségét és vágyait kifejező jogos építészet. Szép-szép a „népi építészet”, de ezek ritka példáit múzeumokba, vagy a pusztuló műemlékek közé kell sorolni. Velük kapcsolatban ne beszéljünk hagyományról, hiszen építésük rendszere már száz éve kihalt.

Az olyan ember számára, akinek szent a hagyomány, aki még ismeri a világgal békében élő falut, aki az egészségesen fejlett falut – lásd nyugati ország szomszédaink falvait – irigykedve szemléli, az olyan ember nem tudja elfogadni az ilyen lehangoló véleményeket. És ha félre is tesszük az érzelmi vonatkozásokat, akkor is tény, hogy hazánk háromezer településének többsége még ma is falu. És ennek a többségnek jelentős része, mindenek előtt az elszegényedők, a forgalmi lehetőségektől és a központi szerepű városoktól távol eső falvak, és azok, amelyek a hagyomány elvesztegetésének kártételeit már felismerték, még felmutatják a falu hagyományos arculatát. Van és lenne még jó néhány hagyomány értékekkel rendelkező falu, ahol a hagyomány alapú falufejlesztés megvalósítható. Mert a hagyomány nem merev, fejlődésképtelenségre kárhoztatott eszme, hanem a helyhez és kultúrához kötődő, ahhoz rögzített, és annak továbbélését, fejlődését segítő, emberi cselekvő készség.

Szó sincs arról, hogy minden érték, külső vagy belső, vagy a hagyomány végérvényesen elveszett volna. Falvaink jelentős részében a településszerkezet még idézi az évszázados szokásrendet. Még állnak a templomok, mindahány műemléki érték, a temetőket még tiszteli a kegyeletes érzés. A lakóépület állomány eredeti vagy átalakított formában, falvaink többségében létezik, s még őrzik a lakáshasználat és építészeti arculat generációk során kialakult hagyományát. És a falu attól falu, hogy vidéken van. Kies, kellemes természeti környezetben, ahol még nagyon sok ember szeret élni, s ahova a városba tóduló tömegek rendszeresen visszavágynak. A pihenés, kikapcsolódás, a testi-lelki újjá épülés természetes helyszíne a természetbe ágyazódó falu. És nincs két egyforma falu, minden falu, táji, építészeti és lakosainak viselkedésformáival egyenként is kifejezett egyéniség. Ha csupán a városlakó szemével tekintünk a falura.

A falu ugyanakkor könnyebben együtt él a természettel, kisebb a káros anyag kibocsátása. Eszközei vannak az energiatermelésre. Kis tételben képes hasznosítani biomassza-, szél-, víz- és napenergiát. A hagyományos építőanyag termeléssel megoldhatna munkanélküliségi problémákat. Fenntarthat régi haszonállat-fajtákat, egyedi gyümölcsfajták termesztését, háziparokat, helyi élelmiszer és italfajtákat – az idegen eredetű, gyakran silány minőségű, olykor mérgező tömeg-élelmiszerek helyett.

A falu gyakran kapta az átokverte jelzőt, mert háború, tűzvész, árvíz, önkényuralom, a megélhetési alapok elvesztése, járványok során pusztultak, elköltöztek, áttelepültek, de rendre megújultak. Mert a falu élni akar, hiszen a föld és a természeti környezet egy ország független megélhetésének semmi mással nem helyettesíthető feltétele.

A civilizáció ember és föld, a termőföld együttműködésével jött létre, és első épített formája a falu. Immár tízezer éve. És ötezer éve ebből fejlődött ki a város. A fejlődés zászlaját a városok vitték tovább, de a megélhetés alapja változatlanul és máig az élelem és nyersanyagtermelő falu maradt.  Annak ellenére, hogy minden falu, várossá szeretne válni, s lakosai a városokba igyekeznek. Ősi ellentmondás ez, de feloldását éppen a technikai fejlődés oldhatja meg, a hagyomány megőrzése mellett. És még valami. A falvak az ország területi lefedettségét jelentik. Ha kiürülnek, ott valami más fog megtelepedni – ritkán az ország javára.

A falu kisebbik problémájának tekintik, hogy építészetileg hogyan néz ki, milyen az arculata. Az elmúlt évtizedekben kialakuló sokféleség olyan zűrzavart eredményezett, ami az anyagi elszegényedés mellett a szellemi elszegényedést is jelenti. Ha egy faluban minden ház másféle, s közöttük rossz esztétikai minőség is akad, és a minőséget idegen építészeti divatok – mediterrán, alpesi, latin vagy éppen minimal-art-os formák „színesítik” – a falukép érdektelenné válik, s az örökség megtagadásával a falulakosok önérzete és köztudata sérül, azaz elveszti közösségi identitását. Egyéniségek közt nincs egyezés. Olyan szellemi ingovány keletkezett, ahonnan nehéz kimászni a szárazra.

 A rossz irányban megtett lépések felismerése után vissza kell térni az út elejére, és el kell indulni a helyes irányban.

Hogyan történt, hogy a falu építészeti hagyománya történetileg szinte pillantásnyi idő, fél évszázad alatt ilyen megtagadott és veszendő állapotba került? Az évszázados és „tiszta forrásnak” tekintett építészeti hagyomány, amit néhány évtizeddel korábban a tanult építészek a művészeti megújulást keresve kutattak és nemzeti építészetünk nagy alkotói, alkalmaztak is. A válasz történelmünkben van.

 A magyar falut immár három megroppantó csapás érte az elmúlt hatvan évben. Az első volt a szocialista kollektivizálás, amely megszüntette a föld magántulajdonát. Az önálló, észjárásában karakteres parasztot bérmunkássá tette, és lelki győzködéssel elhitette vele, hogy a „múltat végkép eltörölni”, a saját örökségét jelentő portával és házzal együtt, ez a felemelkedés követelménye. A negyven évig tartó korszak – ami teljes nemzedékváltást jelent – évezredes hagyományokat, beidegzéseket, tudást törölt ki a népi emlékezetből, szinte teljesen.

 A második csapást a rendszerváltás tette, egy második falurombolás erejével. A megvesztegető privatizációval, a kárpótlási jegy szemfényvesztéseivel, a még életképes agrárüzemek szétrontásával, az élelmiszeripar elkótyavetyélésével, a hazai vállalkozások piaci ellehetetlenítésével. Mindehhez járult a falu önigazgatásának, szociális szerkezetének, közlekedésének, közrendjének, kulturális jellemzőinek ügyetlen, felelőtlen vagy szándékos tönkretétele.

 A harmadik csapást az új észjárás mérte a falura, amely immár világjárványként pusztít a Földön. Az istene Mammon, vallása a pénzcsinálás, erkölcse, az nincs. Szeretetet nem ismer, az irgalmatlanság a személyes szabadság és az önmegvalósítás feltétele. Ez az eszme olyan falura jellemző mentalitást szüntetett meg, mint az önmérséklet, a takarékosságból fakadó fejlesztés, a szolidaritás, az önbecsülés és közbecsület, vagy a valláserkölcs és hagyománytisztelet.

II.

Hogyan alakult ki ezer év alatt a falusi „építészeti stílus”, miként vált egységes, de tájegységenként „önálló”, egyes esetekben „személyes” arculat hordozójává?

A lakóház fejlődésének útja általában az egyszerűtől az összetettebb változatok irányában alakul. Az igények kibontakozását a természeti, éghajlati és gazdálkodási körülmények befolyásolják. És a szerkezeti, anyagválasztási lehetőségeket a környezet kínálja. Mindezt az ember képességei, hagyományai formálják épületté, amelyben meghúzza, vagy jól érzi magát. Hazánkban a változó adottságú területek tájegységi háztípusokat hoztak létre, eltérő formákat és szerkezeteket, de ennek ellenére többé-kevésbé hasonló és egységesülő formákat. A legegyszerűbben megérthető folyamatot az alföldi faluásatások eredményei érzékeltetik. A földműves falulakosok hajlékainak feltárt nyomai alapján, mintegy ezer esztendő folyamán, az „egysejtű” háztól a „háromsejtű közép magyar” háztípusig.

1. ábra Árpád-kori földházak és az egyhelyiséges boronafalu ház – és a továbbfejlődés az alsó ábrán.

Árpád-házi királyaink korából az „ágasfás-szelemenes földház” a legismertebb köznépi hajlék. 6-8 m²-es járószintjét 60-80 cm mélyen, a talajba ásva alakították ki, s középvonalában két-három ágvillás fát, cölöpöt ültettek. Az ágvillába taréj szelemen került, amely megtartotta a szarufa szerepű tetőfákat. Utóbbiakat, a mélyedés peremén padkát hagyva helyezték a talajra, s így alakult ki a földre ereszkedő nyeregtető. A héjazat anyaga nád lehetett, amit a talajnál rögzítettek. A ház ajtaja nyílhatott a bütü és a tető oldalán, s ezzel szemben, a belső térben építették meg a kemence-szerű tűzhelyet.

E háztípus fejlettebb alakja kezdett „kinőni” a talajból, oldalfalait cölöpvázas, tapasztott sövényfallal készítették, a bütü falakhoz hasonlóan. Középkori periratok igazolják, hogy léteztek szállítható jobbágyházak is. Ezeket úgy képzelhetjük el, hogy 8-16 m² alapterületű, szánformájú talpgerendákra épített boronafalu házak voltak nyeregtetővel. Az ilyen házakat tűzveszély, áradások, vagy a földesúr oligarchák önkényeskedései során – ilyesmiről szólnak az említett perek – ökrökkel el lehetett vontatni.

 

Ennek az elrendezésnek pontos mását tárták fel cölöpvázas szerkezettel, egybeépített pitvarral, ami még nyitott lehetett, s innen a lakóhelyiséget kívülről fűthető kemencével építették meg. A nyeregtető egységbe fogta az épület tömegformáját.

Ettől a házformától már csak egy lépés volt a kéthelyiséges, ugyancsak cölöpvázas, nyeregtetős ház, amely egyszerű, szegényes hajlékként a huszadik századig létezett. A pitvar-konyha helyiségből fűtötték a szobai kemencét, s a nyári használatra, az alaprajzon kívül megépített másik kemencét. Ennek a háztípusnak akár kéménye is lehetett. Ugyancsak még a középkori fejlődés során, legalább a szoba, a tetőtértől elválasztó födémet kapott. A szoba kifűthetősége és a padláson történő tárolás lehetősége is nyert ezzel. A feljárat a padlásra a konyhából történt.

 A harmadik helyiség, a kamra megjelenésének két oka is volt. Az egyik a tárolás helyigényének növekedése. Hiszen minden élelmiszert, takarmányt egy teljes termelési periódusra kellett tárolni, vagyis egy évig raktározni. A falusi élet önfenntartó volt, s a jólét

feltétele, s egyúttal a gazdagság biztosítéka volt, hogy „mindenből van újig”.

2. ábra A XVIII-XIX. századra a háromosztatú (háromhelyiséges) parasztház további fejlődésen, szerkezeti- és méretfejlődésen ment keresztül

 

A másik ok, hogy kamra építését a XVIII-XIX. század fordulóján helyhatóságok is szorgalmazták a tűzveszély miatt. Azért, hogy onnan, tűzmentes helyről járjanak fel a padlásra.

Így végérvényesen kialakult a háromhelyiséges (háromosztatú) – szoba, pitvaros konyha, kamra – alaprajzi rendszer.

S ezzel együtt az alapvetően jellemző szerkezeti és tömegformálási sajátosságok is meghatározhatók.

  Ezek:

3. ábra Alapvető szerkezeti és tömegalakítási jellemzők

 

- Egy szerkezeti menetes rendszer, ami a 15-20 láb (4-6 m) fesztávolságú falakon elhelyezett, 3 láb (90 cm) távolságra kiosztott gerendasort, azaz gerendás födémet jelent.

- A háromosztatú , vagy három (később több) helyiséges épületnek van egy hosszanti szerkezeti tengelye. Amit esetleg a mestergerenda is kijelöl, és a szobában ez befolyásolja a tüzelőberendezés és a bútorok elhelyezését. A konyhában ez (vagy másféle szerkezet) elválasztja a sütő-főző, füstelvezető berendezéseket a pitvartól. A konyhai bejárat pedig kijelöl egy eszmei kereszttengelyt, ami a ház „szakrális közepét” jelzi. Amit az udvari homlokzaton, tornácon gyakran kihangsúlyoznak. Kivétel a külön bejáratokkal rendelkező, füstös konyhás, régebbi dunántúli ház.

- A ház földszintes, környezetéből kiemelkedő padlószinttel, 6-9 láb (190-270 cm) belmagassággal épül.

- A nyeregtető hajlásszöge (lejtése) 40-60º. Magyarország keleti felében a több csapadék és a hóteher miatt készítették a meredek tetőt. A 45º lejtés máshol elég általános és hagyományos.

- A háznak két megformált homlokzata van, az udvari, amit különösen a tornácokkal gazdagítottak, s az utcai, amit a rangos építészetből vett mintákkal egyéni díszítőleleménnyel ékíthettek, gyakran az egész helységre vagy környékre jellemző módon.

- A nyeregtető bütüje határozta meg a tömegformát, amit oromzatos, kontyolt, csonkakontyos vagy „füstlikas” formára alakíthattak. Ezek gazdagították az utcai (fő) homlokzatot. Oromzat és kontyolás bárhol készülhetett, a csonkakonty a Dunántúlra volt jellemző, a Felföldre a füstlikas tető, és meredek, kétoldalt kontyolt „kerek” tető Kelet-Magyarországra. Ezek a formák idővel keveredtek, de alkalmazásuk ma is a tájegységhez tartozást jelenthetik.

(A falu építészete elég széles tartomány. Rendeltetés, fejlettségi színvonal és az építkezés kora szerint gazdag építészeti környezet. A lakóház mindenek előtt jellemző és elsődleges a falu építészetében, de a gazdasági rendeltetésű építmények is ide tartoznak, gyakran igen archaikus építkezés túlélőiként. A pajták, csűrök, haranglábak és fatornyok azonban a népi ácsmunkák legfejlettebb színvonalát képviselik. A falusi iparűzés létesítményei pedig, a malmok, darálók, kovácsműhelyek, s a többi mind, az egykori technikai színvonalat képviselik és technikatörténeti emlékek, akár működnek, akár mutogatni való múzeumok.)

A köznépi, falusi lakóház formális jellemzői után, azt a fogalmat, amit eddig csak egyszer írtunk le: népi építészet, pontosítsuk a technikai jellemzőkkel:

Építőanyag: Természetes, helyben található és kevéssé átalakított építőanyagok (vályogföld, kő, ágasfa, bárdolt gerenda, ág, vessző, nád, agyag), kiegészítve a mezőgazdasági termelés melléktermékeivel (szalma, törek, pelyva).

Épületszerkezet: Hagyományozódó, általában régi, ősrégi szerkezetek alkalmazása. (föld-, kő-, fa- és vegyes falak, mint cölöpvázas, keretvázas, borona falak, tapasztott sövény vázkitöltés, ágasfás-szelemenes, ollóláb-szelemenes, szarufás, állványos tetőszerkezetek, nád, zsupp, szalma, zsindely, deszka héjazatok.)

Építéstechnológia: egyszerű kézi szerszámok, egyszerű szállító és emelő eljárások, kaláka-szerű munkaszervezet, kontár (nem céhes vagy iparos) munkavezetők (falrakók, tetőzők, fafaragók, tapasztók).

Tervező nincs, az épület méreteit, helyiségeit az igények hagyományba ötvözése határozza meg, s ettől a „közmegegyezéstől” senki nem akar eltérni.

Egy ilyen háromosztatu alföldi háztípus – folytatva a házfejlődés előbbi menetét – vályogfallal épül, gerendás födéme van, nyílászárói kicsik, ágasfás-szelemenes tetőszerkezetén nádtető készül. Építési ideje a XVIII-XIX. század. A magyar népi építészet első tipikus alkotása. Egészen pontosan fogalmazva az ilyen ház képviseli az igazi népi építészetet, mert a falusi ház a továbbiakban magasabb technikai színvonalon épült. Kövessük ennek folyamatát is. Nézzük a 2. ábrát!

Második típusnak vegyünk egy száz évvel későbbi – ábrázolt – alföldi házat, az előbbi utódját. Fejlettebbek az igények, jobb építőanyagok váltak beszerezhetővé, asztalos készítette nyílászárók és tanult kőművesek is megjelenhettek a házépítés folyamatában.

Építőanyagok: A helyi építőanyagok mellet helyi kereskedőktől beszerezhető korszerűbb anyagok (vályogtégla, mész, fűrészelt áru, cserép, burkolótégla, asztalostól származó nyílászárók).

Szerkezetek: zömében még hagyományos szerkezetek (pl. fél-ágasos szelemenes tetőszerkezet, nádfedés, de a gerincen három-négy sor cserépfedés, vályogtégla, pendelykémény). Újabb helyi szokás szerint fűrészelt díszű deszkaoromzat, faoszlopos tornác deszkamellvéddel, téglaburkolat a konyhában, stb.

Építéstechnológia: Hagyományos és újabb eszközök, kaláka egy-egy iparos részvételével. Népi díszítmények: vakolat-plasztikus homlokzati díszek (vakolathím), fafaragás, pingálás.

Megmaradt a hosszú ház jellemző egymenetes szerkezeti rendszere, az alaprajzi beosztásrend lényegében nem változott, maradt a tömegforma. Vagyis a méretek növekedése és az egyéb korszerűsítések mellett a ház megmaradt hagyományos alkotásnak!

Harmadik mintaházunk, folytatva az alföldi eseményeket, egy békési gazdag házra hasonlít, amelyben a méretnövekedés mellett (helyiségméret, belmagasság) két szoba tűnik fel, konyhából fűthető kemencével, gazdag kiképzésű tornáccal. A felhasznált építőanyagok többsége kereskedelmi úton beszerezhető tömegáru. Vályogtégla, égetett tégla, mész, cserép, fűrésztelepi faáru. A falakat kőművesek rakták, a tetőt ácsok készítették, szinte nincs olyan építőanyag, szerkezet vagy technológia, aminek köze lehet a korábbi hagyományokhoz. Vélhetően az épület tervrajzát is a hozzáértő mester készítette, aminek alapján készült a kivitelező munka. És bár a népi építészet technikai meghatározásától (természetes építőanyag, ősi, hagyományos szerkezet, kontár technológiák) már semmi sem igaz, az épület minden formai és használati elemében megfelel elődeinek, vagyis a falu építészeti hagyományainak. Az ilyen ház már nem csupán tájjellegű, alföldi ház, mert hasonlók épültek a XX. században szerte a Kárpát-medencében, egészen az ötvenes évekig. Néhányat népi építészeti műemlékké nyilvánítottak, függetlenül attól, hogy ezek az épületek nem elégítik ki a népi alkotás említett feltételeit. És ilyen ház ezrével található még hazánk kevésbé gazdag, és a korszerűség „szélütésétől” még megmenekülő falvainkban, és képviselik a magyar falu építészeti hagyományát.

Szólj hozzá!

A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.15. 15:51 falufejlesztes

(Második rész)

Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja. A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII-XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint. Három helyiség – középen a konyha! (Az asszony helye! Jól jegyezd meg /NB/: középen van az asszony, aki rendbe teszi a család ügyeit) Vagyis a népi építészet egyik legfőbb értékeként elfogadott három osztatúság, ami egy fejlett lakáskultúrát képvisel a füsttelenített szobájával, régebbi és általánosabb érvényű építészeti örökségünk. Általános középkori eredmény. A népi építészet „hozzánövekedett” ehhez a Kárpát-medencei alaptípushoz!

 És ez alapegysége lett a mezővárosainkban kibontakozó polgári háztípusnak is. Vagyis a minta, amelyhez végül hozzáigazodott a XX- századi falusi ház, már jó régen létezett. A mezővárosi polgárház is ebből fejlődött, terebélyesedett tovább. Lássunk példákat.

 Az első egy kereskedő háza Tállyáról, a XIX. századból. A ház a már ismert szokványos formát követi, két szoba között a konyha, s az utca felé bővítették egy üzlettel. Ez boltozott helyiség, ahogy illik, az árú biztonságos elhelyezése és a tűzvédelem miatt. Innen származik a bolt = üzlet kifejezésünk, az elnevezés az ókorig vezet vissza. A fejlődés következő típusát az a polgári igény teremtette meg, amely már nem elégedett meg az egy vagy kettő szobával, s eggyel többet kívánt megépíteni. Ennek a falusias, kisvárosi környezetben kézenfekvő lehetősége volt, az utcavonalon még egy szobát építeni. Ez az utcavonalas beépítés polgári színvonalát is megjelenítette. Ennek az alaprajznak a zárt

4. ábra A háromosztatú ház bővítései a polgári, kisvárosi igényeknek megfelelően

 utcavonalas beépítés felé tett megoldása a fedett kapu, általában díszes kőkerettel. Ebben már a kisvárosok jellemző homlokzatait is felismerjük. És amikor ez emeletes formát öltött, véglegessé lett a városi utcakép. A folyamat többször is lezajlott a középkor óta, például a XVIII. szádban is, vagy legutóbb faluhelyen, mint említettük. Érdekes, hogy a közép konyhás alaprajzi típus, a városi bérházaknál is előfordult és a lakás alapegységét jelentette. Következő példánk egy Buda-Vizivárosi sarokházat mutat, az 1800-as évek elejéről. Az asztalkemencés parasztkonyhás bérlakások két-három szobával kapcsolódtak egymáshoz. A kapu már a közös udvarra szolgált, ahol kocsiszín és istállók tették teljessé a bérház működését. Ez a lakástípus csak a század közepére elterjedő emeletes bérházakkal vált a múlt emlékévé.

 Hogyan történhetett, hogy ez a középkonyhás, Kárpát-medencei ház, illetve lakásegység típus, amely a XX. századra elért a technikailag minden igényt kielégíteni képes változathoz, átépülő falvainkban szinte üldözötté vált a század végére. Jobb sorsú országokban, Nyugat-Európában a falusi építészet mindenütt megtartotta a hagyományos házakat, eredetiben vagy modernizált köntösben, holott ott is voltak háborúk. A magyarázat egyszerűnek látszik. Nálunk – már szó volt róla – volt ráadásul egy szocialista kollektivizálás. Ez az egész társadalomra, közösségekre, egyénekre erőltetett új, és minden korábbinak ellentmondó rendszert jelentett. És ezen belül a falu még súlyosabb és nehezebben viselhető nyomásnak volt kitéve. Vegyük a falusi egyéni gazdálkodó portáját a második világháború előtti időkből.

 

5. ábra A hagyományos, gazdálkodó parasztporta mint mezőgazdasági kisüzem

A falu településszerkezetét ezer éves fejlődés formálta, alakította. A XX. századra ésszerű okok miatt a keskeny, hosszú telekrendszer jött létre, amelytől csupán a szerek, szegek, ólaskertek, tanyák és középbirtokosok telkei tértek el. Ezen a keskeny telken ugyancsak kialakult az idézett hosszú ház, amelynek helye a telek elején van, utcára tekintő homlokzattal, ezelőtt virágos kis kerttel, vagy nélkül. A lakással szemben van a lakóudvar. Mindenek előtt a kúttal, esetleg nyári konyhával, műhellyel, vagy még virágágyásokkal, szőlőlugassal is. A telek következő szakasza a mezőgazdasági kisüzem területe, az önellátó gazdaságé istállókkal, ólakkal, terménytároló építményekkel (gabonás, góré), végül a trágyarakással és a budival. Meg kell jegyezni, hogy előzménye, a középkori egész jobbágytelek 40-60 magyar hold, a növénytermelés és állattenyésztés tekintetében autonóm, önellátó rendszer volt. A gazdálkodó udvart a nagyméretű pajta, illetve csűr zárta le hazánk nyugati, északi és keleti részén, vagy a különálló istálló az Alföldön. A telek további részén következett a veteményes kert, gyümölcsöskert, nagyon hosszú telek esetén szántóföldi termelés is előfordult. „Ez volt a rend ezer évig”, amit a korabeli mozgalmi dal keservesnek szuggerált, s ezt kellett „végkép eltörölni”.

A vidéki gazdálkodó portáján a kollektivizálás, vagy „téeszesítés” (TSZ = termelőszövetkezet) azt jelentette, hogy a gazda „bevitte a közösbe” a földjét, ha volt vetőmagját, állatait, a földművelő és betakarító eszközeit. Az egész gazdasági udvar kiürült. Kiürültek és értelmetlené váltak az istállók, az ólak, a terménytárolók. A gazdálkodás alapszintjén még zajlott valami, a szárnyasoktól legfeljebb a sertéstartásig tartott még a ház körüli ügyeskedés, iparkodás, különben tényleg elpusztult volna a falu.

A tény azonban tény maradt, kiürült a porta gazdálkodó része. Volt, ahol a haszontalanság miatt az elhanyagolás és lepusztulás volt a sorsuk, és volt, ahol az elbontásukkal próbáltak „mint a kulákság bűnjelétől” megszabadulni. De az élet élni akar, és a tevékeny falusi ember nem válhatott értelmét vesztett lénnyé. Az új feltételek mellett kellett élni és fejlődni. A kényelmesebb élet vágya, az emelkedés ösztönének ereje a falusi házban is változásokat hozott. Első szinten – ami nem azonos az idők sorrendjével, mert megtörténhetett ötven éve és a közelmúltban is – első szinten csak korszerűsítették a vidéki házat. Lényegében az elődök házépítő szokásaival: helyben beszerezhető anyagokból és helyben található hozzáértéssel. TÜZÉP (tüzelő és építőanyag kereskedés) majd minden faluban volt, és minden faluban volt városokba bejáró szakmunkás is. Kőműves, villany- és vízszerelő. Egyéb „szakmunkát” meg minden valamirevaló vidéki ember el tud végezni. És még rendelkezésre állt a rokoni, baráti építő szolidaritás, a kaláka. A szerkezeti munkák közül például először födémmel lezárták a régi konyha szabadkéményét. Az utcai oldalon a két kisebb ablakot kicserélték egy nagyobb, háromosztású, redőnyös ablakra. Esetleg beüvegezték a tornácot. Vagy egy újabb szobát építettek az utcai oldalon, ami – láttuk – természetes, történelmi következmény. Végül következett a teljesen új ház építése.

Ez már durva „eltakarítással” járt, legalább a ház elejének lebontásával. És az új ház, a faluhelyen már ismert kertes házat próbálta követni, nem folytatni a hosszú, egymenetes építkezést. Ez az igény hozta létre az úgynevezett sátortetős kockaházat.

 Ez a típus megvalósította azt az igényt, hogy legyen két szoba egymás mellett, méghozzá az utcai oldalon. És kielégítette a természetes komfortigényeket. Létrejöttét célszerűségi és a helyi adottságokból következő szempontok határozták meg, ugyanúgy, mint a ledöntött régi ház létrejöttét is. Ennyiben teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszerének. Tégla, cement, mész, egyféle nyílászárók, vasbeton gerenda és rövid faáru volt a helyi Tüzépen. Szakmunkás is akadt, akár a rokonsági körből. Megfelelő szállítóeszköz csak a Csepel tehergépkocsi, esetleg a traktoros utánfutó. Ez utóbbiakkal azonban csak négyméteres vasbetongerendát lehetett szállítani. A hosszabb lelógott és eltört volna. Tehát maradt a kétmenetes, rövidebb gerendákkal fedett négyzetes alaprajzú ház. Ami legkisebb külső felületével még gazdaságos is. Ha földszintesnek építették, különleges emelő berendezés, daru nélkül is, bakokról megépíthető volt a ház. Kitűnően működött a kaláka is. A rövidebb fűrészelt faáruból, esetleg még saját kitermelésből is (erdő, bontott anyag) könnyű volt megácsolni a tetőt. A cserép vagy palatetőt kisebb hozzáértéssel is elkészítették. Ez a sátortetős kockaház a vágyott igények kielégítője lett. Típusa futótűzként terjedt el az egész országban, építése össznépi mozgalommá vált. Mivel építése teljesen megfelelt a „népi építészet” alkotó módszereinek, szinte népi építészeti alkotásnak nevezhetnénk. De mégsem az. Mert megtagadta a hagyományt, és mert a típus nem vált hagyományossá. Tíz-tizenöt éves divatja a magas lábazattal kiemelkedő, majd alápincézett, vagy az emeletes formájával kifulladt építésének lendülete. A kockaház elterjedésében szerepet játszott az új lakóterületek számára történő parcellázás. A hagyományosnál nem sokkal szélesebb, de rövid, gyakran 150-200 négyszögöles telken kitűnően megfért az új, divatba jött családi ház.

Ezután új építkezésmód jött divatba, amely méreteivel igyekezett „többre-többre” emelkedni a szomszéd épületek fölé. Az építkezés a szocialista korszak tipikus „presztizs-fogyasztása” lett faluhelyen. A módszer klasszikus volt: alá és fölé építeni valamit. Alá kerülhetett pince, műhely, garázs, esetleg üzlet. Fölé meg nagy tetőtér, amit előbb-utóbb beépítenek majd, „hiszen felnő a gyerek, laknia kell valahol”. Nem árt, ha van a házon erkély, vagy lodzsa-féle, az mutat, ha nem is jó semmire. Az ilyen házak már tervezői segítséggel épültek, na meg építéshatósági hozzájárulással. Beépítési %, gerincmagasság, ereszmagasság. Ha ennek megfelelt, lett építési engedély, ami az építkezés feltétele. Az elkészült ház viszont olyan lett, amilyent az építtető kigondolt vagy látott. Hiszen az ő háza, a saját pénzéből építette. Vagy állami kölcsönből! Az eredmény a régebbi földszintes házak fölé magasodó – némi túlzással – „ lakótorony” lett. Olykor még a templomnál is nagyobb. Aztán néhány év múlva a gyerek elköltözött, az energia drága lett és a nagy terek kifűtéséről le kellett mondani, az építtető egyén számára az öregedő izületeivel már járhatatlanokká váltak a meredek belső lépcsők. Viszont maradt a kölcsöntörlesztés és a kihasználatlan terek luxusának ellentmondása. És ezután jött a rendszerváltozás.

 

A kilencvenes évek elejétől gyeplő nélkül szaladtak a lovak. Megszűntek a tanácsok, megszűntek a termelőszövetkezetek, tönkre mentek olyan vidéki ipari és bányászati vállalatok, ahol sok ingázó falusi embernek már megszokott munkahelye volt. A földtulajdon visszatért ugyan, de kárpótlási jegy formájában spekuláció eszköze lett. És így tovább. A falut készületlenül és eszköztelenül érte a rendszerváltozás. A „kiválasztott” kevesek viszont megnyerték ezt a meccset. Száz emberből egy meggazdagodott, ötven munkanélküli lett, a többi a könnyebb és nehezebb megélhetés hintáján egyensúlyozott.

És ez pontosan tükröződik falvaink arculatán. A nagyméretű házak építési mániája megszűnt, helyettük jöttek a látszólagosan „igényes”, értsd különleges, újabb divatú, nagy tömegtagoltságú, más országok hagyományait követő, (onnan jönnek az alkalmazható építőanyagok és szerkezetek is) díszítőelemekkel zsúfolt vagy ellenkezőleg, minimális formai kialakítású házak.  Hozzájárult ehhez, hogy a valahai engedélyező zsűriket elzavarták. És az építéshatósági elbírálásnak ma sem szempontja az „esztétikai minőség”, amiről az emberek többségének valóban nincs fogalma. Sajnálatosabb az, hogy a hagyományos házakról való emlékképek és fogalmak is kitörlődtek, vagy elhalványodtak az emlékezetben, olyan falusi közösségekben is, ahol a munka, a viselet, a kézművesség, a népzene, a néptánc feltámasztására újabban külön figyelmet fordítanak. Tetézi a zűrzavart az építőanyagok óriási választékának tolakodó jelenléte. Falfesték több száz színnel, tucatnál több tetőfedő rendszer, homlokzatképző oszlopok, párkányok, bábos-korlátok és a „dísztárgyak” a szökőkúttól a kerti törpéig kínálják magukat. A kerteket, udvarokat, út menti sávokat pedig teleültették tujákkal, fenyőkkel, a környéken idegen növényekkel.

 

6. ábra A régi falukép, bár két egyforma ház akkor sem készült, egyöntetű  volt.  A 3. ábrához hasonlóan alföldi, felföldi, közép-dunántúli, nyugat-dunántúli utcaképek mintáit mutatja az ábra

 

 

7. ábra Az előző utcaképeken bekövetkező változásokat ábrázoltuk a 60-as évek kockaház, a 70-es, 80-as évek nagyház és a 90-es évektől divatba jött típusokkal. Az ábra nem valóságos, de a végeredmény típusos esetét mutatja.

Szólj hozzá!

A magyar falu építészeti hagyománya

2011.07.12. 10:45 falufejlesztes

(Harmadik rész)

IV.

Jó-e faluképeinknek ez az összebarkácsolt zagyvasága? Nem kellene-e visszatérni az évszázadok során kialakuló építészeti hagyományhoz? Ami egységes, nem hivalkodó, illeszkedik mind a természethez, mind az emberhez.

A felsorolt hibák, elkövetett bűnök feloldására minden falunak a helyi történelmi, természeti, településszerkezeti, faluképi, hagyományos építészeti önvizsgálatot kell tartania, – hacsak szánt szándékkal nem kívánja elveszíteni önmaga és őseire, teremtőjére emlékeztető arculatát.

Természetes és érthető, ha az effajta, parancsoló módban tett kijelentésre a vidéki helyszínen a válasz a szegénységre, a megélhetés lehetetlenségére hivatkozik. „Adjanak előbb pénzt, azután osszák az észt.” Vagy a cselekvőképesség öntudatával: „Ne mondják meg nekem, hogy milyen legyen a környezetem, mert én élek itt, én alakítom olyanra, amilyen nekem tetszik, a magam pénzéből és erejéből.” Olyan vélemény is van, amely a fejlődést emlegeti: „Haladni kell a korral. Olyan legyen a házunk, mint amilyen a fejlettebb országokban van, amilyent magazinokban vagy a tévében lehet látni.” Az első vélemény pesszimista és megalkuszik, okkal, a hanyatlás tényével. A második optimista és csak saját magával számol. A harmadik vélemény „modernista” és mindenre rávehető, esetleg a „választás szabadságának” hamis élményével. Mindhárom véleményből a közösség vállalása hiányzik, miközben beleszédül a zagyvaság közösségi állapotába.

A fenti kiemelt mondatot tehát próbáljuk meg értelmezni, mi lenne ennek az igazsága. Mindenek előtt a vidék, és a vidéki élet önmagában értékes. Ezt mind a falulakos, mind a városi ember elismeri, ha összehasonlítja a városi élettel és környezettel. Előbbi természetesebb, szabadabb, egészségesebb, az utóbbi mesterséges, zárt és rossz levegőjű. A városi életért meg kell fizetni a természettől való lemondással. Ebből következik, hogy a vidékértéke természeti környezetében van elsősorban. Az erdők, mezők, hegyek, völgyek, vízjárások, meg az ember alkotta természeti környezet minden falu környezeti valóságát jelentik. Ezek a táji értékek, s ide kell számítanunk azokat a szellemi létezőket, amelyeket az ott élő és dolgozó volt nemzedékek munkájában, harcaiban, sikereiben, áhítatában tisztelünk. Minden falu rendelkezik saját helyi táji értékkel. Erre megfelelő érzékenységgel, felülkerekedve a megszokáson, a helyi lakos is rádöbbenhet, a szakértő pedig meg is tudja fogalmazni és felmérni.


A falu értékeivel kapcsolatban szokás, csupán a műemlékeket számba venni. De a falu második értéke településszerkezetében van, még akkor is, ha az csupán egy utcát jelent két sor házzal. A települési érték a falu térképi szerkezetében értelmezhető, ahogyan a természeti környezethez és az egykori élet- és munkafolyamatokhoz alkalmazkodott a település. Vizsgálatához elengedhetetlen a régi térképek tanulmányozása. A XVIII. század végétől készített katonai felmérések hozzáférhetőek. Ezek általában a falu történelmi központját, az ó -falut ábrázolják a templommal, paplakkal esetleg iskolával. A kastélyok, kúriák gyakran szerepelnek a történelmi faluközpontban, az utcaszerkezet meghatározóiként is felismerhetőek. Máskor éppen elkülönülnek a faluközponttól, ekkor viszont a táji értékek meghatározói. Az utcára néző házak és telkek mérete, gyakori hosszanti tagoltsága, a beépítés jellege, az utcához való viszonya jellemző településérték, hiszen az utcaképet, az utca homlokzatát is meghatározzák. A mérnöki telek-kimérések geometriájának vizsgálata, főként a falufejlődés korszakait mutatják. Ezek az „újtelepi” utcák is a faluarculat elemei, bár kétségtelen, hogy kevésbé egyediek. Sokat elárul a falu történetéről a temető elhelyezése is.

A falu építészeti értékeit – általában így gondolják – a „szép házak” jelentik. Mivel ezek újak és modernek, a gondolat logikus. De mint szó volt róla, gyakori, hogy összképükben zűrzavarosak. Ám ha a falut úgy fogjuk fel, mint évszázados létezésközösséget, akkor a történeti építészeti értékek előbbre valóak. Ez is okozhat félreértést, és rögvest a falu még néhány megmaradt „népi építészeti emlékét” jelölik meg. Ami igaz, mint az építészeti hagyomány gyökere, az előbb leírtak szerint. De ha csak ezt tekintjük értéknek, mivel fennmaradt épületeik már csak néhány százra tehető, bennük csak afféle múzeumi tárgyat tisztelünk, mint az elmúlt világ hírmondóit. De a falu építészetének történelmi értékei a még létező, vagy veszendő állapotú hagyományos házaiban vannak, akár pusztulásra szánt állapotban, akár lakott és szépen helyreállított, komfortos épületekben vannak. Ezeket hitelesíti a történelem, a használat hagyománya, a gyakorlatiasság, az érzelmi viszony és nem utolsó sorban az esztétikai rend. Ami rendben van.

A táji, települési és építészeti hagyomány értékek így együtt határozzák meg a falu arculatát. Saját arcát és egyéniségét. Ami érték. Néhány falu egyéni arculatával országos hírnévre emelkedett – ezek a műemléki falvak. Múzeumszerűek. De ha mindehhez hozzávesszük a falu lakosainak gondolkodásmódját, viselkedésformáit, ápolt hagyományait, azt a sajátos arculatot, amelyek között két egyforma nincs, rádöbbenhetünk, hogy a hagyomány egységében megjelölt cél éppen a sokféleséget, a településenkénti egyéniségeket eredményezi. Elemezzük tovább a kérdést a mellékelt ábrát is követve.

Az örökséget és a hagyományt általában összekeverjük. Célszerű megkülönböztetni az anyagiságában megfogható örökséget a hagyomány szellemi tartományától.

 

8. ábra A diagramm azt érzékelteti, hogy az örökségvédelem egységes (integrált) elképzelése szerint a falusi értéknek három rétege van. A megőrzés érdekében az örökségtől megkülönböztetett hagyomány értékeit is meg kell határozni a teendők meghatározásához.

Noha szorosan összetartoznak. A hagyomány az örökség lelke. Nélküle az örökség pusztán tárgy vagy természeti jelenség csupán. A hagyomány az „ige” az értékesíthető anyagban, szakrális értéke van. A hagyomány egyúttal szellemi-technológiai készség és az elődöktől származik. A fenntartó közösség számára soha nem maradiság, éretlen ragaszkodás a múlthoz, a meghaladotthoz, hanem az a belső képesség, amely biztosíték a túlélésre, a fejlődésre, a keretek között tartott újításra. A kereteket pedig a föld, a falu, a létezés alapját jelentő munka, a mezőgazdálkodás jelenti.

A falut érő csapások mindenek előtt a hagyományok elvesztésével jártak. Ebből következett az örökség ócskasággá nyilvánítása, az irányított lealázással, elfelejtésével. Ezért a vidéki örökségvédelem nem nélkülözheti a hagyományok felderítését és megőrzését, ha kell újra tanulását. Ez ugyanolyan feltétel, mint a műemlékvédelemben a megelőző tudományos kutatás.  

A kétrétegű, „háromszemélyű” faluérték veszélyeztetését kell felismerni ahhoz, hogy ezután következzen a falufejlesztés. A veszélyeztetés egyrészt a modernizáció, a fejlődés következménye, másrészt az új fogalmak, eljárások és testi kellemességek erőszakos terjedésével, divatok nyomulásával éri a világot. A terjedés felismerhető oka a kritika, a mérlegelés nélküli átvételekben van. A fejlődés útjai csak részben indokolják a hagyomány elvesztését. Amint beszélünk energiatudatosságról, környezettudatosságról, tudatos fogyasztásról, ugyanúgy meg kell gondolnunk a hagyománytudatos fejlesztés lehetőségét. A szemétkezelési technológiák, a kis kibocsátású technikák, a táj-értékvédelem és sok egyéb módszer és tudomány a természeti környezet védelmére jól ismert. A településfejlesztés és településvédelem városi körülményekre ugyancsak létező eljárások. A falusi méretekre is vannak elképzelések, de kevésbé járatosak, holott kisebb, kevesebb és sokkal szebb feladat. Nem kell kitalálni, mert elvben működő rendszer. A szerkezeti tervekben meghatározandó a hagyományos védelemre kijelölt terület, s ez minden településre érvényes. Ugyancsak létezik a helyi építészeti értékek védelmét szolgáló rendelet. A főépítészek intézménye is létezik, de szakmai tehetetlenségről panaszkodnak. Vagyis ezek a rendszerek mégsem működnek hatékonyan. Az ok a helyi érdektelenség vagy az építkező egyén ellenérdeke. Az engedélyező személy (mert a hatóságot mindig személyek testesítik meg) általában nem tud ellenállni a helyi nyomásnak, építőakaratnak. Ezért helyeztük a mellékelt ábra aljára a javaslattevő szakértő szereplőket. A helyes elképzelések csak a „fent” szereplő döntéshozók, az önkormányzat, a szakigazgatás, a rendeletalkotástól az adórendszerig, vagyis az állam egyetértésével valósulhat meg. Mivel a falu építészeti hagyományairól beszélünk, a legfontosabb a helyi közösség és a képviselő önkormányzat szerepe a felismert érdek szerinti döntésekben. Felismert érdek lehet a közösség egysége, a helyi öntudat, a helybeliség vállalása, s amit hangoztatunk, a hagyománytudatos falufejlesztés.

 

V.

 

 Természetesen a hagyománytudatosság sem terjedhet ki mindenre. Falvaink jelentős részében az említett vegyes kép már kialakult. Az új településrészeken már nem lehet erőltetni a hagyományokat. A rendtartás a fontos, ami mindenkinek érdeke. A helyi építészeti hagyományok és az örökség fenntartása a mindenáron való újítás helyett ott indokolt, ahol még létezik a hagyományos épületek kisebb-nagyobb együttese, ahol a helyi területi védelem eszközével értéket lehet felmutatni. Ott, ahol egész falvak – többnyire elszegényedett, vagy elszigetelődött – falvak együttesben őrzik a hagyományos falu szerkezetét és házait, ott lehet és szükséges az állapot megőrzése. Ami nem zárja ki a házak korszerűsítését, akár bővítését, például a telek hátsó részében, esetleg új épületek emelését a hagyománytisztelet jegyében. Különösen indokolt a hagyománytisztelő építészeti magatartás ott, ahol a falu történelmi központja önmagában értékes templomával, régi iskolájával, kúriával, kastéllyal és szinte mindenhol különleges tájképi megjelenéssel még fennáll. Ilyen helyen mérhetetlen építészeti bűn a különös nagyságával, kirívó szín- és formavilágával, vagy akár a „modern” lapos tetős, vagy éppen tornyos, erkélyes „korszerűséggel” megalkotott házat „odarakni”. A régi, még megmaradt és jó állapotú paraszt porták, az istállókkal, a pajtákkal –csűrökkel, esetleg kis mértékben még fenntartott gazdálkodás helyein, vétek nem visszaállítani a családi méretű mezőgazdálkodást, hiszen erre irányuló országos akarat és szükség van. Ha a régi épületek némelyike alkalmatlan, korszerű eszközökkel vagy éppen hagyományosokkal pótolhatóak. Erre vonatkozó ismeret és gyakorlat már sok helyen megtapasztalható, megtanulható. (Például: Reischl Gábor: Mezőgazdaság és építészet Terc kiadó, 2010)

Mit tekintsünk a faluban hagyománytisztelő építészeti eszközöknek? Az előzőkben ismertetett és a közelmúltban – ötven-hatvan éve – még alkalmazott kifejezőeszközöket elsősorban. Ha a keskeny telek kívánja, az egymenetes szerkezetet mindenképpen. A 45º-os tetőt, annak ellenére, hogy sokan az alacsony hajlásszöget tekintik divatosnak. Magas tetőt, de nem feltétlenül tetőtér beépítést. Az épület nagysága ne legyen nagyobb, mint a hagyományos szomszédos épületek. Legfeljebb 10-15 %-kal nagyobbat, ha szükséges, ilyen méretnövekedési lépcsők voltak régebben is. Az utcai homlokzaton célszerű a helyi formákhoz ragaszkodni. (ismételve: Tájegységi és történelmi hagyományok általában; csonkakonty – Nyugat-Dunántúl; „füstlikas tető” – Felföld /északi megyék/; tele oromzat – Közép-Dunántúl és Felföld; üres oromzat – Alföld) A divatos tetőfelépítményeket, tornyokat kerülni kell. A sokféle, kapható tetőcserép közül a hódfarkú, íves vágású formák hagyományosnak tekinthetők. A homlokzatszínezés divatba jött, de az élénk, tömör színek rikítóak, rondák. A gyártmányféleségek uralmának engedve sok építész „ereszfóbiás” lett. A hagyományos eresz, tetőtúlnyúlás nem vétek, ellenkezőleg, sok használati értékkel rendelkezik, s szebb. A hagyományos anyaghasználatban csak a természetes anyagok léteztek. A fa fa, a kő kő, a tégla tégla volt.

A vályogtéglát helyettesítik a korszerű kerámia termékek. De egyszintes épületeknél a vastag, 50-60 cm-es vályogtégla fal tökéletesen környezettudatos megoldás lehet, Hőszigetelés, hőszabályozás nem kell, korszerűsített technológiák rendelkezésre állnak. (pl. Mednyánszky Miklós: Vályogházak. Építés, korszerűsítés, átalakítás Terc kiadó, 2005) Helyi gyártása energiatakarékos és munkaalkalmat is jelent. Sem esztétikai, sem szerkezeti kifogás alá nem esik, ha vályogépítés alapelveit betartják. (Szilárd alap, vízmentes hely, szigetelés, rendszeres karbantartás és használat.)

A kőfal hagyományos ugyan, de nagy hő elvonó képessége nem szükséges erőltetni.

A favázas, vályogtégla vázkitöltésű fal divatba jött, de vannak hátrányai. A borona (fa) fal és a gerendás fafödém természetes melegségével alkalmazható hagyomány. Erdélyben még élő technológia.

A hagyományos építőanyagok és a beton együttes alkalmazása rossz házasság. Gondosan el kell választani őket.

A vizes technológiák a hagyományos szerkezetű régi házakban ugyancsak gondos elválasztást igényel. Egy fürdőszoba beépítése például régi vályogtégla, kő, fafalazatú házban „kabin elv” szerint – légréteges, vízzáró szerkezeti egységben történjen. A korszerű, egybeépített műanyagfalu kabinok (WC, fürdő) behelyezése kitűnően bevált bármilyen régi szerkezetű épületbe. Nyugati országokban általános megoldás.

Bármennyire divatosak is a műanyag ablakok, redőnyök és ajtók, hagyományos környezetben kirívóak. Hagyományfenntartó céllal csak a fa asztalos szerkezetek, akár a régi típusok újra elkészítése indokolt. Ez ugyan ellentmond az Euró-vágy passzívház koncepciónak, de vidéken a hagyományos ipar megőrzése munkaalkalommal járhat.  

Falburkoló anyagok, lemezek, csempék homlokzati alkalmazása már sok régi és élhető épületet csúffá tettek. Új épületeken sem ajánlott, de divatos. Kő vagy kőnek látszó lemezek felragasztása hamisság. Látszik, hogy nem kőfal. Különösen zavaróak, ha ablakkeretezésre használják.

Az épület kiegészítők választéka nagy. A régi tartózkodó homlokzatokra nem valóak.

Oszlopok, áttört mellvédek, korlátok, húzott párkányok utánzása a népi építészetben is előfordult. De ne feledjük, ezek elfogadhatóságát azonban mindig a klasszikus formák valami bájos elrontottsága jellemezte. Megfontoltan éljünk ilyen eszközökkel.

Boltív és tornác javasolt, bár a boltívekkel nem kell túlzásba esni.

Alaprajz, rendeltetés. A hosszú ház elleni érzés szerint keskenységébe nem férnek be a korszerű kényelmi berendezések (fürdő, wc, ruhatár, stb.). Számos átalakítás és terv is bizonyítja, hogy az 5-6 m szélességben minden korszerű igény kielégíthető. Ha a lakáshasználatban is követni akarjuk a hagyományt, akkor középen a konyha legyen. „Ahol az asszony intézi a család dolgait” (Csete György, Makovecz Imre és utánuk az úgynevezett „organikus” építésztervezők is ezt vallják.) Az új, különleges rendeltetések helye – nagy terasz, műhely, műterem – hátul legyen, ahol megengedhető és elegendő hely van. A gépkocsi tároló is inkább a telek hátsó részébe kerüljön, semmiképpen ne az utcáról behajtható pinceszinten, ahol felesleges erőlködés és használati nehézségekkel is jár.

A homlokzatokon háromnál több anyagféleség ne legyen. Ugyanez vonatkozik a homlokzatok színezésére is. Háromnál több – sok.

Néhány faluban és néhány főépítészi tevékenységben ezek az elvek ismertek és alkalmazzák is őket. Ki is váltják az ellenérzéseket mondván, ez az építtetői és tervezői szabadság korlátozása. Szakmai ellenvetésünk: Az igazi építészeti érték akkor jön létre, amikor a létező igények és meglévő adottságok feltételrendszerében ezeket egyensúlyba hozzuk. Nem magyarul, optimalizáljuk. Mert az alkalmazkodás, a beilleszkedés éppen alkotói szabadság, az újjáteremtés ismérve. Igaz ugyan, hogy ennek is van két szélsősége; a brutálisan másféle beillesztése és a pontos másolat. Utóbbi nem tévesztendő össze a rekonstrukcióval. A hagyományokat követő falu építészetében egyik szélsőséget sem lehet üdvözölni. A megőrizve alkotás minden művészet alapelve. Az erkölcsi ellenvetésünk csak ennyi: normális társadalom nincs törvény és parancsolat nélkül.

 

VI.

 

Annak érdekében, hogy e gondolatoknak foganata legyen:

  1. Az iskolákban tanítani kell a saját települési hagyományokat, és gyűjteni kell a saját örökséget. A faluét és a városét is: először a környezetismeret tárgyban, később a rajz és művészeti ismeretek és gyakorlatok keretében.
  2. A szak- és építészeti iskolákban tanítani kell az építészettörténetbe illesztett népi építészeti és építészeti hagyomány ismereteket.
  3. A pedagógiai iskolákban legyen „Népi hagyományaink” tanszak és építészeti hagyományok tantárgy.
  4. Az önkormányzatok és falugondnokok ismerjék és ápolják a helyi táji, települési és építészeti örökséget és hagyományokat. Helyi örökségvédelem és ezek bevonása a falu hagyományrendszerébe, életébe.
  5. Az építészet adott állami intézménye, a kijelölt minisztérium/ok biztosítsák az örökség és hagyományvédelem hatásos eszközeit, a törvényeket, rendeleteket, felügyeletet és adókedvezményeket.
  6. A civil, szakmai szövetségek és kamarák legyenek támogatói a vidék építészeti hagyományainak.
  7. A vidékfejlesztő politikában legyen hely és akarat a helyi értékek védelmére.
  8. A vidéki ingatlantulajdonosok őrizzék meg és újítsák fel hagyományos építészeti örökségüket az ésszerű határokon belül.
  9. A vidéki ingatlanfejlesztők kerüljék el a helyi értékkel rendelkező történelmi központokat.
  10. A vidéki tervező és engedélyező építészek vállaljanak felelősséget a táji-, települési- és építészeti örökség hagyomány szellemű megőrzéséért.  

 

 A falu létezik, él és élni akar

  

       Szigetmonostor, 2011. májusban                         Istvánfi Gyula műegyetemi pr. em.

Szólj hozzá!

FALU KONFERENCIA

2011.06.22. 15:03 falufejlesztes

Szólj hozzá!

A Kós Károly Egyesülés Vándoriskola felvételt hirdet.

2011.06.18. 20:08 falufejlesztes

A   Kós   Károly  Egyesülés  Vándoriskolája  felvételt  hirdet  fiatal
építészek számára. Olyan pályakezdők jelentkezését várjuk, akik önálló
tervezői, vállalkozói ambícióval rendelkeznek, az építészeti tervezést magas színvonalon kívánják művelni és a Kós Károly Egyesülés építész
mestereitől szándékoznak tanulni. A felvetteket októbertől alkalmazzuk.

A  Kós  Károly  Egyesülést  1989-ben  alapította  a szerves építészeti gondolkodást  képviselő  hét  tervezőiroda. A jelenlegi harminckét tag között építészeti tervezéssel, kertépítészettel, kivitelezéssel foglalkozó cégek és magánszemélyek találhatók. Az egyesülés egyik intézménye a Vándoriskola, egy olyan hat féléves posztgraduális mesterképző, ahol a szakma gyakorlati részét a Kós Károly Egyesülés tervezőirodáiban - építész mesterek irányításával - munkaviszonyban lehet elsajátítani a szerkesztői, feldolgozói és önálló tervezési feladatokon keresztül. A vándorépítészek e mellett elméleti képzésen (előadások, tervezési pályázatok,
táborok, szakmai kirándulások) is részt vesznek.

A felvételi kiírás megtalálható és letölthető a www.vandoriskola.hu  honlapon.

Szólj hozzá!

A Falufejlesztési Társaság is kiáll az ÉLELMISZER ÁFA csökkentés mellett!

2011.05.08. 21:11 falufejlesztes

77 szervezet írta alá az ÉLELMISZER ÁFA csökkentését!

(http://www.elotiszaert.hu/bovebben.php?id=1290)

A kistermelői érdekképviseletét és az egészséges, hazai, helyi termékek piacrajutásának elősegítését felvállaló hazai szervezetek támogatják az élelmiszerágazat szereplőinek azon törekvését és javaslatát, ami az általános forgalmi adó (ÁFA) 5 százalékra csökkentését tűzték ki célul a jelenlegi 25% helyett.

 

 

 

A Hazai termékek és a hazai termékek értékesítését felvállaló kereskedelmi egységek is versenyhátrányban vannak az import termékekkel szemben, illetve az import termékeket értékesítő kereskedelmi egységekkel szemben. Ez ellehetetleníti a tájboltok üzleti megtérülését és ezzel akadályozza a  létrejöttüket is.
A sokszor alanyi jogon ÁFA-mentes kistermelő, amikor kereskedelmi egység felé értékesíti a termékét, akkor a kereskedelmi egység 25% ÁFA terhet rögtön rá kell tegyen, ezen kívül rakódnak rá még a rezsi költségek, munkabérek, és a tisztességes nyereség (jó esetben).
Mivel a fizető képes kereslet hazánkban jelenleg sajnos alacsony, így a magasabb beltartalmú, értékesebb kisszériás termékeket, az ár és az ÁFA többlet miatt is, csak szűk fogyasztói réteg tudja napi szinten megvásárolni.

A szomszédos Ausztriában egy-egy gazdabolt, tájbolt 15-25%-os árrés képzéssel virágzó vállalkozás, a fogyasztók napi beszerzéseinek helyszíne, és turisztikai attrakció is.

Nagy örömmel fogadtuk a Nemzeti Vidékstratégiai Koncepció – 2020 címmel társadalmi egyeztetésre bocsátott vitaanyagot és az abban megfogalmazott célokat. A Koncepció említi a problémák között az élelmiszerágazat 25%-os ÁFÁ-ját, ami más stratégiai célokat is veszélyeztet. A közétkeztetési reform, szintén árérzékeny, így hiába szeretnénk kis környezeti terhelésű (helyi), egészségesebb (magas beltartalom, kímélő gazdálkodási mód) és
vidéki gazdaságot fejlesztő alapanyag ellátást megvalósítani a közétkeztetésben, ha a jelenlegi ÁFA-körbe sorolás (a bemeneti és kimeneti oldalon) ezt a célt nem szolgálja. Emiatt a silány, importtermék az ÁFA miatt (is) mindig árelőnyben lesz.

Az 5%-os ÁFA miatti költségvetési hiányt pótolhatja majd az ÁFA trükköket alkalmazó egyes nagy vállalkozások ezirányú befizetési többlete, mert talán 5%-ért már nem lesz érdemes a milliárdos ÁFA trükköket bevállalni.

Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE) nevében dr. Szalay István jelezte, hogy a hazai nemesítésű és fenntartású haszonállatfajták tenyészállataira vonatkozó ÁFA mértéke akár 0%-ra is csökkenhető. Ez jelentősen növelhetné a tenyészállat-forgalmat és tartást, ami a végtermék-előállítás egyik meghatározó feltétele.

Csatlakozó 77 szervezet:

  • Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület
  • Bács-Kiskun Megyei Agrárkamara
  • Bese Természetvédelmi Egyesület
  • Biokultúra Közép-Magyarországi Egyesület  
  • Borsodi Mezőség Gazdakör Egyesületet
  • Csermely Kornyezetvedelmi Egyesulet
  • Dél-dunántúli Biokultúra Egyesület
  • Diána Farm Kft,
  • E-misszió Természet- és Környezetvédelmi Egyesület
  • EMBER-Mozgáskorlátozottak-Érdekvédelmi-és-Rehabilitációs-Egyesülete,
  • EOQ MNB Hagyományos Élelmiszer munkacsoport
  • Erzsébetvárosi Társasházak Közösségeinek és Képviselőinek Érdekvédelmi Egyesülete /ETKE/,
  • Európai Civil Koordinációs Egyesület
  • Életfa Környezetvédő Szövetség
  • Életharmónia Alapítvány
  • Észak-magyarországi Biokultúra Egyesület
  • Falufejlesztési Társaság
  • Falusi és Agroturizmus Országos Szövetsége
  • Fauna Alapítvány
  • Fejér Paktum Egyesület
  • Feldolgozók Biokultúra Egyesülete
  • Független Ökológiai Központ
  • Gaia Ökológiai és Vidékfejlesztési Alapítvány
  • Galgafarm Első Magyar Orgnikus Hangya Szövetkezet
  • Galgafarm Humán Értékőrző Egyesület
  • Gömöri Környezet- és Tájfejlesztő Egyesület
  • Hegypásztor Kör - Oszkó
  • Humusz Szövetség
  • Inspi-Ráció Egyesület,
  • Kalocsakörnyéki Környezetvédelmi Egyesület
  • Kaptárkő Természetvédelmi és Kulturális Egyesület
  • Kék Forrás Környezet- és Természetvédelmi Egyesület
  • Kerekegylet Közhasznú Egyesület
  • Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Közhasznú Nonprofit Kft.
  • Környezeti Tanácsadó Irodák Hálózata
  • Közép-dunántúli Biokultúra Egyesület
  • Lakóközösségi Szervezetek Szövetsége /LAKSZ/,
  • Liliomkerti Piac Szövetkezet

  • Magyar Biokultúra Szövetség
  • Magyar Faluszövetség
  • Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE)
  • Magyar Agrár-környezetgazda Egyesület
  • Magyar Piac  Szövetkezet
  • Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete
  • MOSZI Országos Szikvízkészítő Ipartestület
  • MÖGÉRT /Magyar Ökologiai Gazdálkodásért Egyesült
  • Nagyrédei Környezetvédők és Hagyományőrzők Egyesülete
  • Naturháló.hu Kft
  • Nyitott Kert Alapítvány
  • Nők a Balatonért Egyesület
  • Ökorégió Vidékfejlesztési és Tájgazdálkodási Egyesület
  • Pannon Helyi Termék Nonprofit Kft.
  • Panyola polgármestere, Muhari Zoltán
  • Parlagfűmentes Magyarországért Egyesület
  • Polyán Egyesület
  • Pro Vértes Nonprofit Zrt.
  • Szélkiáltó Természetvédő Egyesület
  • Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége
  • TerepSzemle Stúdió Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Kulturális Közhasznú Egyesület
  • Természetes Életmód Alapítvány
  • Természetvédelmi Közalapítvány Hálózat
  • Tisza Klub
  • Tiszaparti Agrár Kft
  • Történelmi Hangya Mozgalom Országos Szövetsége
  • UTIRO LEADER Egyesület
  • Vadvirág Egyesület
  • Vasvarjú Alapítvány
  • Védegylet Egyesület
  • VOSZ Közép-magyarországi Regionális Szervezete
  • Zagyva-mente Környezet- és Természetvédő Egyesület
  • Zala Termálvölgye Egyesület (LEADER Helyi Akciócsoport)
  • Zöld Akció Egyesület
  • Zöld Forrás Egyesület   ZÖFE
  • Zöld Kör
  • Zöld Nők
  • Zöld Pihenő Alapítvány
  • Zsámbéki-medence Idegenforgalmi Egyesület Stelázsi Csoport

Szólj hozzá!

KITÜNTETTÉK A FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁGOT és a FALUGONDNOKOK DUNA-TISZA KÖZI EGYESÜLETÉT

2011.03.30. 13:37 falufejlesztes

 

A Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége 2011 március 29-én a TÖOSZ Tűzzománc Emléklap kitüntetést adományozta a Falufejlesztési Társaságnak, a vidék népességmegtartó képességét és a kistelepüléseken élők életminőségét, a lokális közösségek, emberi kapcsolatok erősítését támogató munkájuk elismeréséért. 

 A díjat a Falufejlesztési Társaság nevében Krizsán András elnök vette át.

 

Ugyan ilyen méltó elismerésben részesült a Falugondnokok Duna-Tisza Közi Egyesülete is a falugondnokság társadalmi, szakmai erősödését, színvonalának és rangjának emelkedését szolgáló több mint egy évtizede végzett eredményes és következetes tevékenységéért. 

 

Szólj hozzá!

ÁTADTÁK AZ IDEI KEMÉNY BERTALAN FALUFEJLESZTÉSI DÍJAKAT

2011.03.14. 15:49 falufejlesztes

Az ország különböző pontjairól érkeztek falugondnokok, vidékfejlesztők, falufejlesztők, polgármesterek Alsómocsoládra, ahol 2011. március 04-én, pénteken ismét átadták az idei Kemény Bertalan Falufejlesztési Díjakat. Kemény Bertalan, a Falufejlesztési Társaság egykori alapítója és elnöke, szelíd és következetes falufejlesztő volt, aki aktívan támogatta a lokális közösségek, emberi kapcsolatok építését. Munkája nyomán született meg a vidékfejlesztés szelíd módszere, a mai falu- és tanyagondnoki hálózat, ami húsz éve igyekszik javítani a vidék népességmegtartó képességén, a kistelepüléseken élők életminőségén.

Kemény Bertalan tiszteletére és emlékének megőrzésére a Falufejlesztési Társaság 2008-ban alapította a „Kemény Bertalan Falufejlesztési Díjat”, mellyel minden évben elismeri és kitünteti azokat a falugondnokokat, akik feladatukat legalább 5 éve kiemelkedő színvonalon végzik, illetve azokat a vidékfejlesztő szakembereket, közösségfejlesztőket, akik országos szinten törekszenek a centrum és a periféria közötti hídépítésre, a szakértők és a lakosság közötti párbeszéd kialakítására.

     A harmadik, immár hagyományos átadó ünnepségen Dr. Csatári Bálint, a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnöke, V. Németh Zsolt vidékfejlesztésért felelős államtitkár, valamint Krizsán András a Falufejlesztési Társaság elnöke köszöntötte a megjelent vendégeket, így alapozva meg a rendezvény szakmaiságát. A díjbizottság az idei évben Balog Sándor tanyagondnoknak, Jávor Károly területfejlesztő szakembernek, Török István falugondnoknak, valamint Zaja Péternek az Élőfalu Hálózat működtetőjének ítélte oda a Kemény András grafikáival díszített oklevelet, valamint a Simorka Sándor szobrászművész által készített bronzplakettet.

Balog Sándor 1999 óta Negyvenszállás tanyagondnoka, aki a tanyagondnoki feladatok mellett egyéb közösségszervező/fejlesztő tevékenységet is végez a negyvenszállásiak összekovácsolása, szabadidejük hasznos eltöltése érdekében. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Jávor Károly tájépítész aki a területfejlesztés és vidékfejlesztés kapcsolatát, egymásra épülését a közösségfejlesztés szükségességében határozta meg. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Török István 1994 óta Hagyárosbörönd falugondnoka, aki elsősorban a településrész adottságaiból adódó szolgáltatási hiányok leküzdését tűzte ki célul.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Zaja Péter az Élőfalu Hálózat működtetője, az első falugondnokok közt volt, aki részt vett a falugondnok képzés kidolgozásában.

A délutáni kerekasztal beszélgetés a vidékfejlesztés aktuális kérdései köré szerveződött, ahol az őszinte hangulatú párbeszédben a jelenlevők kérdéseire Dr. Csatári Bálint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat elnöke, Andrásfalvy Bertalan professzor, Ángyán József Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára, valamint az idei év díjazottai válaszoltak.

Falufejlesztési Társaság

Szólj hozzá!

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA XI.

2011.02.08. 12:32 falufejlesztes

FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁG - MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE

CSÜTÖRTÖKI ISKOLA – XI.  PROGRAMSOROZATA

2011 tavaszi félév

Kurátor:  Krizsán András építész


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Előadások kezdési időpontja 17 óra.

Cím: 1088 Budapest, Ötpacsirta u. 2, MÉSZ székháza.

kredit: 0,5 pont
(Az előadáson való részvétel előzetes regisztráció és kreditigazolás kiadása nélkül ingyenes.)


2011. február 24 csütörtök

Zelnik József etnográfus

A BOR MISZTÉRIUMA ÉS CSODÁJA

 "Hogy a pohárban gyönygyöző bor nem csupán az élvezet forrása, azt a mai ember is sejti. Hamvas Béla hieratikus maszknak nevezte a bort, szent maszknak, amely feloldja az embert a Rossz görcse alól. A bor misztikus-mágikus ital, amely egyszerre égi és földi jelenség, vagy ahogy Ady Endre nevezte: mámor és malaszt. A nagy kultúrákban általában az istenek itala volt, az istenit jelenítette meg a Földön, a Vízözön előtti időktől kezdve az egyiptomi, a zsidó, az iszlám kultúrán keresztül a Grál-létezéséig, beleértve az alkímiában és a szabadkőművességben megfigyelhető jelentőségével, egészen addig, míg az Eucharisztiában Isten vérévé, a megváltás misztikus italává nem vált. "

2011. március 24 csütörtök

Kopátsy Sándor közgazdász

MERRE FORDUL A VILÁG

 „A tények megmutatták, hogy korunkban a társadalmak hatékonyságának egyik alaptényezője a viselkedési kultúra. A társadalomtudósok, főleg a közgazdászok, ezzel azonban nem hajlandók számolni. Ez a szakmai rövidlátás még valahogy elment a tőkés osztálytársadalmak viszonyai között. Legfeljebb a háborúkban vált katasztrofálissá. A tudományos és technikai forradalom azonban felerősítette, alapfeltétellé tette a lakosság viselkedési kultúrájának megfelelését.”

 

2011. április 28 csütörtök

Rosta Gábor politológus 


A VÁROSI TANYA ÉS KÖZÖSSÉGI KERTEK

A válság lehetőségként való megélésének egyik legfontosabb eleme, a saját szemléletváltásunk elősegítése, új életstratégiák és napi életvezetési gyakorlatok megtanulása és alkalmazása. Ahogy nincs két egyforma kert, úgy nincs két egyforma életstratégia sem. Néhány egyszerű alapelv mentén, sokban igazíthatjuk saját életünket és közvetlen környezetünket a természet rendjéhez. A lényeg, hogy apró lépésekben kezdjük el tudatosan alakítani szokásainkat, életmódunkat, igazítsuk életformánkat jobban a saját és bolygónk lehetőségeihez, és nem utolsósorban tervezzünk hosszú távon.”

  

2011. május 26 csütörtök

MELLÁR TAMÁS


STRUKTURÁLIS REFORMOK

"A nagy elosztó rendszerek, vagyis az egészségügy, nyugdíj, oktatás, közigazgatás húsz éve emlegetett tényleges átalakítása, a strukturális reform lassan szent tehénként funkcionál a közbeszédben. S hogy húsz év óta egyik kormány sem vágott bele ebbe, annak két oka van. Egyrészt egy ilyen átalakítás nagyon munkás dolog, másrészt rövid távon nem jár megtakarítással, sőt inkább többletköltséget jelent, az állampolgároknak pedig kezdetben inkább macerának hat. Azért is gondoltam azt a választások után, hogy a kormány a kétharmad birtokában azonnal nekilát az átalakításoknak, akkor van ugyanis esélye, hogy a következő, 2014-es választásokra az emberek már az eredményeit is lássák a változásoknak, ne csak a többletterheket. Ezt eddig elmulasztották, de talán februárban valami elindul ezen a téren is…"

Szólj hozzá!

ALUSZNAK NÉMÁN A FALUK

2011.01.22. 16:23 falufejlesztes

Miklóssy Endre

ALUSZNAK NÉMÁN A FALUK

(Krizsán András pulai grafikáival)

 1956 decemberében a gyomai országúton nézelődtem, midőn egy lovasszekér érkezett, dugig megrakva zománcozott lábasokkal. Mi volt ez ? Nálunk már nem lehetett semmit kapni, úgy látszik, másutt se sok mindent, az idősebb nemzedék pedig, akinek a pénzét már kétszer is elvitte az ördög infláció képében, most valami értékállót akart szerezni a várható újabb infláció előtt. Nem volt ez légből kapott elgondolás, de ezúttal mégse vált be, mert Hruscsov szovjet pártfőtitkár, hogy mihamarabb eltüntesse disznóságának a nyomait, jelentős anyagi segítséget adott Magyarországnak. (Két hónapnyi csaknem teljes termeléskiesés,  nem is szólva a tönkre lőtt fővárosról. Nem tudom, mennyi lehetett a segély – néhány évtizeddel később a Szolidaritás elnyomása úgy három milliárd dollárba került nekik. Kevesebb a miénk se lehetett.) Én meg többször tűnődtem aztán, vajon mit csinált a jóember a töméntelen lábasával…

 A pénz iránti efféle bizalmatlanság pedig végig kísérte az egész elmúlt fél évszázadunkat. Ez az egyik oka a falukép átalakulásának. A falusiak ugyanis a pénzüket a használati igényeiket messze meghaladó hatalmas házakba ölték, mint „értékállóakba”. És eközben nem vettek figyelembe néhány alaptényt. Azt, hogy az ország vezetésének már csak önérdekből is óvnia kell a pénz értékét, a forint nem omlik össze, legfeljebb akkor, hogyha minden egyéb. Azt, hogy a ház forgalmi értéke összefügg a faluéval, amely, ha elveszíti a funkcióit, akkor elveszíti vele együtt az anyagi értékét is.  A jelenlegi helyzet például olyan, hogy a hitelbankok a magyar települések 80 %-ában nem jegyeznek be jelzálogot, mivel fizetőképes kereslet híjján nem látják annak érvényesítési lehetőségét. (Ki az ördög vásárolna drága pénzen házat egy haldokló faluban ?) És nem vették figyelembe azt sem, hogy jöhet még idő a pénz értelmes felhasználására.

 Annyi ugyanis tény, hogy a kommunizmus virágkora nem ilyen idő volt. Ideológiai okokból üldözték a magángazdaságot és ezzel együtt a termelőeszközök magántulajdonát is. (A Szolidaritás évében például a szovjet Politikai Bizottság a legfenyegetőbb veszedelemnek a lengyel kisparaszti gazdaságot tartotta. Azt, amelyik éppenséggel kihúzta az országot a gazdasági és ellátási slamasztikából.) Logikus módon ezért nem is gyártottak a kisüzem számára szükséges kis traktorokat, vagy más kis kapacitású mezőgazdasági gépeket sem. (Igaz, a fusizás időnként technikai csodákat tudott produkálni, de azért ez mégis csak elenyésző maradt.) A tsz-szervezésnek pedig az volt az egyik következménye, hogy az így létrejött nagyüzem nem használhatta a kisüzemek infrastruktúráját, istállói, magtárait, igáslovait, sőt azokat kifejezetten elpusztítani kívánta, nehogy megint szét lehessen széledni a „közösből”, mint 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején. (Akinek az ellenségei meg azzal vetették a nyakába az ideológiai hurkot, hogy a marxizmus klasszikusai szerint „a kisparaszti gazdaság nem képes bővített újratermelésre.” Még szerencse, hogy a dán gazdák nem olvasták Marxot.)

 Mindazonáltal kialakult a hatvanas évek végére az úgynevezett „magyar agrárcsoda.” Azt hiszem, az volt a nyitja, hogy az egyetlen kommunista ország voltunk, ahol legalább nem üldözték a mezőgazdaságot, az agrárolló például húsz éven keresztül záródott. Ezzel együtt szemet húnytak az emberek gyarapodása fölött is. Ez a gyarapodás pedig jelentős volt. Az ország történetében még nem volt ekkora mértékű gazdagodás, húsz év alatt éppen a kétszeresére nőtt a reáljövedelem. Az se fordult még elő, hogy a falusiak jövedelme nagyobb legyen a városiakénál. (Megszokottá vált, hogy a városba került fiatalok útnak indítását, lakásszerzést, bútorozást a falun élő szülők finanszírozták a maguk jövedelméből.) De az ára mindennek nem csekély volt. A hetvenes évek végén az összehasonlító nemzetközi felmérés szerint Magyarországon dolgoztak a legtöbbet Európaszerte, napi 662 percet, a hét minden napjára vetítve, és ennek több mint a harmada magánmunka volt. Meg is látszott ez sajnos a születési és a halálozási statisztikán, a családi élet gyengülésén, a helyi társasélet fokozódó enyészetén és a személyiség lassú szétesésén a robot okozta beszűkülésben.

 (Vannak olyan pszichiáterek, akik szerint a munka maga is bizonyos fajta droggá válhat, vagyis az eredeti értéktermelő funkciója háttérbe szorul ahhoz képest, hogy elterli a figyelmet a megoldhatatlannak ítélt életproblémákról. A mi esetünk mintha igazolná is ezt a megállapítást.)

 A falusi családoknak ez a munkája és jövedelme három, egymással összefüggő alapra támaszkodott. Az egyik családtag a tsz-ben dolgozott, a másik pedig a közeli kisváros ipari telephelyén. Az ipar fejlesztése azidőtájt ugyanis úgy történt, hogy a fővárosi trösztök vidéki telephelyek sokaságát hozták létre alkatrész-gyártás és egyéb részfeladatok céljából, és ezek munkásgárdája a környező falvakból regrutálódott, lényegében alacsonyan képzett, betanított munkás-szinten. Hét végén azután az egész család a háztájiban dolgozott, egy jellemzően 1 hold körüli területen, amit a tsz-től kaptak művelésre. Ezek tették ki összességükben a termőterület 10 %-át, viszont a teljes agrártermelés 40 %-át szolgáltatták, egyes ágazatokban, mint a gyümölcs, zöldség, tojás még ennél is jóval többet. Ez azért is volt lehetséges, mert a tsz-től különféle kedvezményeket kaptak a gépi művelésre, takarmányra stb, és értékesítő szövetkezetek gondoskodtak a termékek piacra jutásáról.

 

E három pillér miatt a falusi kisgazdaság jó ideig sebezhetetlennek érezte magát, hiszen ha az egyik válságba került, támaszkodni lehetett a többire. Mégis tévedett. Mindhárom pillér ugyanis szoros összefüggésben volt az állami gazdaságpolitikai rendszerrel, vele állt vagy bukott. És ez jóval erősebb függésnek bizonyult, mint hajdan a piaci konjunktúra-ingadozásoknak kitett kisparaszti gazdálkodásé. Hiszen hiányzott a gépesítés, a piaci kapcsolat, az átfogó szakértelem. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy alacsony szakképzettségű mezőgazdasági bérmunkás lett a hajdani gazdálkodó parasztemberből.

 És hiányzott a valóságos helyi közösség. Az effélét a kommunizmus sehogy se szerette, mert nem érezhette fölötte az ideológia monopóliumát. Azt, amit Lenin ekképpen határozott meg : „Az elektromosság át fogja venni Isten helyét. Hadd imádkozzon a muzsik ezentúl az elektromossághoz. Erősebbnek fogja érezni a központi hatóságok hatalmát, mint Krisztusét.” E mélyen szántó gondolat jegyében, melyben észre kell vennünk a „központi hatóságok” kulcsszerepét, közhatalmi és eszmei harc is folyt a potenciális közösségszervezők, eme ideológiailag oly nehezen befolyásolható tanult emberi lények ellen.  Minden lehetőt megtettek a „nadrágos emberek”, a papok, tanítók, orvosok tekintélycsökkentésére, de a falvakból lassan kivont funkciók – a megszüntetett iskola, felszámolt tanácsi önállóság, körzetesített tsz is ebbe az irányba hatottak. Mintegy másfélezer település funkciói csorbultak ekképpen.  Elmentek a fiatalok is a munkahely- és közösség-nélküli falvakból, igazából csak az agrárdiplomások maradtak és ennek idővel nagy jelentősége lett. Egészében véve a falu szellemi leépüléséről beszélhetünk annak ellenére, hogy az iskolázottsági szint statisztikai értelemben jelentősen növekedett. Így érkeztünk el a rendszerváltáshoz.

 Hogy mit is jelent a közösségként létező falu, azt egy példával kívánom szemléltetni. 1920 februárjában országgyűlési választások voltak, történelmünkben először általános és titkos lebonyolításban. Dr. Kiss Istvánnak, közigazgatásunk hajdani nagy öregjének az édesapja azidőtájt Csongrád-Bokrosparton volt tanyasi tanító, egyúttal afféle szellemi tekintély és társadalomszervező, és a gazdák tanácsot kértek tőle, tanító úr, hát kire szavazzunk ? A fő jelölt Huszár Károly volt, a megbízott miniszterelnök, és a tét az volt, hogy ha megválasztják, akkor a győztes antant, a helyzet ura, továbbra is megbízik benne és hatalmon tartja. A tanító azonban azt mondta, őrá semmiképpen se, mert lévén a bankok embere, a földreform ügyében semmi jóra nem számíthatunk tőle. És a miniszterelnök megbukott a helyi választáson, s ezzel megtört a politikai karrierje. Így befolyásolta egy egyszerű tanító az országos nagypolitikát, mert emberek álltak mögötte. Persze az is igaz, hogy az ilyesmi nemigen tetszik a hatalomnak, bárki légyen is az, tehát meg fogja kísérelni ellene azt, amit lehet. Az efféle közös akarat kialakulását mindenesetre. A mi történetünk pedig azt tanúsítja, hogy a kommunista hatalom figyelemre méltó sikert ért el a társadalom eme átalakításában.

 ●

 

Minden épület hiteles képe az ember által berendezni óhajtott világnak. E szemszögből érdemes megnéznünk a falu képének az átalakulását is. A hagyományos falu beépítésének a rendjét a porta használati rendje szabta meg, az esztétikai összhangot is ez biztosította. Ekképpen került a keskeny telek egyik oldalára a ház, a telek hátsó része gazdasági funkciót kapott, és maga a ház is a kisgazdaság igényei szerint tagozódott. Alapformája, a „hosszú ház”, gazdasági épületekben folytatódott – istállók, pajta stb. – a nyeregtetős padlás pedig magtárként szolgált.

 Amikor azonban a kommunizmus hadat üzent a kisgazdaságnak, szükségképpen le kellett rombolja ennek az infrastruktúráját is. Az építésügynek ebben kulcsszerepe volt, részint a szabályozás olyan új rendjével, amely például megkövetelte  az oldalkertet, használhatatlanná téve ezáltal a keskeny telek elülső részét, részint pedig az építőanyag-ipari kínálattal, az előregyártott vasbeton födémgerendák vagy a tetőszerkezet faanyagának a méreteivel, amelyek elkerülhetetlenné tették a „kockaházat”. Sátortetővel, amelynek nincsen többé magtárnak használható padlástere, és centrális alaprajzi elrendezéssel, amely nem teszi lehetővé a hosszirányú hozzátoldást. Ez a házforma aztán azonnal degenerálta a falusiak eddigi konzervatív ízlését is, a falu egységes esztétikai képét szétrobbantotta. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a kockaház csak az igénytelenségnek felel meg, aki csak tehette, átépíteni igyekezett, de ehhez nem volt semmiféle használható előkép. Jóideig a hajdani középosztályok nyaralóépületei számítottak példaadónak, miközben figyelmen kívül maradt, hogy azok egészen másféle telekosztásban épültek, aztán pedig a világ minden építészeti stílusa, Tiroltól Japánig, egymás mellett vagy a legbizarrabb stíluskeveredésben. A szellemi zűrzavart, és az ezzel összefüggő társadalmi szétesettséget mindenesetre híven megmutatja ez az átalakult falukép.  Amit ebben látunk, az tulajdonképp nem más, mint az egyenlősítő igénytelenség meghaladási kísérlete. Illetőleg az, hogy megnyugtató kiutat mennyire nem sikerült találni belőle. A kommunista mű-társadalom alternatívájaképpen csak a mű-egyéniséghez jutottunk el.

 A kommunizmus mesterséges világrendszer volt, téves kiindulási alapon, de mindennek, ami létezik, mégiscsak van valamilyen összefüggése a valósággal. Ezért aztán részint nem maradt ránk ebből a korszakból semmiféle olyan helyzetértékelés, amire ma hivatkozni lehetne, és nem is szoktak hivatkozni semmire. (Van ebben jócskán a rossz lelkiismeretből fakadó ködösítés is, de ezzel nem foglalkozom.) Másrészt viszont sok minden olyan alakult ki, amire építeni kellett volna. A száműzetésben New Yorkban élő hajdani parasztpolitikus, Kovács Imre már 1968-ban úgy vélte, hogy most Magyarország elindult a polgári jólét útján, létre jön az emberek gazdasági autonómiája, a nemzetközi kapcsolatok megerősödnek és mintákat szolgáltatnak, a kultúra nyugatiasodik-polgárosodik, „vége a nemzeti romantikának”. (A maga plebejus pragmatizmusával már annakidején idehaza se látta életképesnek a népi kultúrát.) No ez az utóbbi maradéktalanul be is jött, nem feltétlenül szerencsés módon, de a jóslat többi eleme kevésbé. Annyi mégis biztos, hogy az ország, és benne a falu elindult egy sajátos „előpolgárosodás” útján, ami, minden fogyatékossága dacára, folytatható illetve korszerűsíthető lett volna. Ilyen volt esetünkben mindenek előtt a falusiak életlehetőségeit megszabó gazdasági formáció. Hogy ezzel mit kellett volna kezdeni, annak a megközelítésére idézem Erdei Ferencnek az 1935-ben írt gondolatát.

 „Egy újszabású magyar gazdaságpolitika útja tisztán és félreérthetetlenül kínálkozik. Tények feltételezése helyett ragadja meg a magyar gazdasági élet tényeit, feltételezett értékelések helyett támaszkodjék a magyar társadalom aktuális értékrendjére és úgy derítsen fényt a magyar sorsalakítás útjaira. Ilyen gazdaságpolitikának azonban súlyos akadályai vannak. Nincs olyan tényismeret, amelyre felelősen építhetne a gazdaságpolitika és a magyar társadalomban nincs olyan közösségi tartalom, amely irányul vehető értékrendet nyújthatna a politikai cselekvés számára.”

 Bibó István azt a nekrológot mondta ifjúkori barátjáról, hogy „Feri oda hagyta a tudományt a politika kedvéért. Ez nem tett jót a tudománynak, nem tett jót a politikának és nem tett jót a Ferinek sem.” Azt hiszem, az imént idézett gondolata igazolja is Bibó ítéletét. A változtatás lehetőségének a felbukkanásával igencsak jó lett volna a gazdasági és társadalmi tényismeret és a közösségi tartalom megtalálása, amely irányul vehető értékrendet nyújtott volna a politikai cselekvés számára.

 Az átmenetet nem az Erdei Ferenc által hajdan javasolt tényismeret, hanem a „főáramú közgazdaságtan” korszerűnek vélt elméleti tételei határozták meg : privatizáció, liberalizáció, dereguláció. (Magyarul talán úgy mondhatnánk : vagyonvesztés, piacvesztés, jogvesztés.) Eszembe ötlik itt a világ egyik legszegényebb országában, Bangla Deshben született Mohamed Jaunusz, aki bár szintén ezt tanulta a közgazdaságtan nyugati egyetemein, azonban odahaza a tényhelyzetből indult ki, ennek megfelelően kezdte el a rendkívül sikeresnek bizonyult mikrohitelezést és kapott végül Nobel-díjat is szakmai elismerésként.

 Távol állt mindez az Ész hazai osztogatóitól. De talán nem is csupán értelmi probléma volt ez. Ami történt, azt legtalálóbban a fel nem ismert „osztályharc” fogalmával írhatjuk le. Ez marxista frázis lévén, a rendszerváltáskor azonnal elátkozottnak minősült, rosszabbnak, mint bárminő trágárság. Káromkodni például szokásba jött a magyar parlamentben, de ezt a szót húsz éven át senki se mondta ki. Nemcsak beszélni tilos róla, hanem még észrevenni is. Nem arról a forradalmi ostobaságról van szó, amit a Kommunista Kiáltvány úgy mondott, hogy „a társadalom története az osztályharcok történetével azonos”, hanem arról, hogy bizonyos fordulópontokban ez a harc valóban része lehet a társadalom életének. És az a pillanat, midőn fölmerül a kérdés, hogy kié legyen a mindeddig kvázi osztatlan állami vagyon, rögvest fölmerül az eltérő érdekek mentén az eltérő érdekcsoportok küzdelme is. Ennek a kimenetele pedig e csoportok szervezettségétől függ. Ezért vált például Zsille Zoltán a hetvenes években első számú ellenséggé a Hatalom számára, mert ezt már akkor felismerte, és megkísérelte ennek megfelelően felvilágosítani az embereket is.

 A társadalom alapjai a tulajdonviszonyokban vannak, így valahogy töltötték a fejünkbe hajdan az iskolában, de ezek szerint hiába. A marxizmust kizárólag a nómenklatúra sajátította el megfelelően, és valóban példásan alkalmazta is a saját jól felfogott osztályérdekében. A kommunista rendszer egyik jellegzetes belső ellentmondása, mondjuk inkább hazugsága az volt, hogy mialatt minden szava az „osztály nélküli társadalomról” szólt, maga a nómenklatúra igencsak öntudatos, bezárkózó osztályként viselkedett, mégpedig a kapitalizmustól eltérő feudális módon. A lengyel Szolidaritás-mozgalom egyik fordulópontján mondta például irányadó célzattal Andropov, a szovjet vezetés akkori kulcsembere, hogy náluk egyetlen munkás sincsen a politikai vezetésben. És amikor kiderült, hogy ez az osztályszerkezet nem tartható fenn tovább pusztán a politikai hatalom monopóliumával, akkor hozzáláttak a hatalomgyakorlás marxista elvéből kiindulva, bár annak célját az ellenkezőjére fordítva, a „tőkés magántulajdon” megszerzéséhez.

 A döntési pozícióba került rendszerváltó értelmiség pedig lelkesen segédkezett a nomenklatúra eme osztályharcában, szembe fordulván a misera plebs szempontjaival, mint a marxizmustól elszakadni képtelen nézetekkel. „Vesszen Dózsa, éljen Zápolya!” – körülbelül így hangzott a kommunizmus leváltásának a félhivatalos jelszava, és tette tökéletesen zavarossá a választási lehetőségeket Dózsa népe számára. Hiszen fel se tűnt, hogy „Zápolya” immár éppenséggel a kommunista nómenklatúrát jelentette. (Az öngyilkos kamikaze repülő ebben a csatában aligha a megfelelő hajót találta el.) Ezeknek pedig, mivel az osztályérdekeik mögé a kellő hazai támogatást a leplezett osztályellenségüktől, a néptől aligha bírták volna megszerezni, komprádor-burzsoáziává kellett változniuk, hogy a szükséges támogatást kívülről kapják meg. Ezek után a társadalom többsége alig volt képes a fordulatot úgy értelmezni, mint „visszanyert szabadságot.” Annál kevésbé, mivel nemcsak az eddigi munkahelye veszett el, hanem az új ködfelhőben az a tájékozódási lehetősége is, ami a szellemi szabadságnak az előfeltétele.

 A szocialista „kollektív tulajdon” felszámolása, amelynek a végrehajtásából nem csak a társadalmi igazságosság, hanem még a szereplők versenyhelyzete is hiányzott, szükségképpen nem annyira kapitalista, mint inkább feudális viszonyokat eredményezett. Kiderült viszont, hogy más dolog a vagyont ellopni, mint működtetni. Eltérő adottságok szükségesek e kettőhöz, és miután ezeket nem sikerült egyesíteni, az új uralkodó osztály hamarosan válságba került. Ezt  egy ideig elodázni lehetett az állam támogatási pénzeinek az osztályérdekű elosztásával, de végülis a kontraproduktivitása mélyen alulmúlta még a kommunista rendszerét is. Így került válságba maga a „rendszerváltás rendszere”, és ingott meg ezzel együtt a régi-új uralkodó osztály visszanyert politikai hatalma is.

 ●

 

A talán legjellemzőbb epizódja ennek az elrejtett-letagadott osztályharcnak a termőföld ügye volt. A kiindulási pont az volt, hogy „Európa nem tűri a társas tulajdont”, tehát az állami és szövetkezeti földeket magántulajdonba kell adni. Erről szólt a „kárpótlás” nevezetű mutatvány, amelyben sikerült ezt az erőforrást eddig még soha nem látott mértékben elválasztani a falu népétől. A földtulajdont megszerezték a kárpótlással olyanok, akinek már semmi közük a földhöz, nem is a faluban laknak és eszük ágában sincs gazdálkodni. A termőföld csaknem fele ekképpen osztatlan magántulajdonba került, táblánként néha sokszáz  tulajdonossal, és így természetszerűleg csak egységben volt bérelhető tőlük, egy nagygazdaság által. A tulajdonosok kapnak érte egy fölöttébb minimális bérleti díjat, a gazdálkodást pedig ez a mintegy 2000, 300 hektár fölötti üzemméretű gazdaság folytatja. Ez a nagyüzem foglalja el ma a teljes termőterület 62 %-át.  (A háború előtti hírhedt magyar nagybirtok-rendszerben ez az arány 32 % volt.) A termőterületnek a 6 %-án, 1 hektárnál kisebb földön pedig mintegy 600 ezer gazdálkodó egység osztozik, és jó másfélmillió embernek az életfenntartásához tartozik hozzá a mezőgazdaság. A hajdani közös tulajdonú gépeket-eszközöket pedig példás érdekérvényesítő stratégiával megszerezte a helyi agrárelit, mint ahogy, már az úniós csatlakozásunk után, az onnan érkező támogatásokat is. A termőföld elég tekintélyes része, talán több, mint 1 millió hektár, pedig bár nem tervezett, de szükségszerű módon külföldi gazdák és szervezetek használatába került, az esetek nagy részében valószínűleg zsebszerződésekkel ellátva. (A dolog itt kissé megakadt, másfél évtized óta nem sikerült még a polgári tulajdonlás szabályai szerint legalizálni az ország harmadának ilyesforma elvesztését. De ami késik, nem múlik ?)

 Az az értékesítő lánc pedig, ami hajdan a kistermelők piacra jutását lehetővé tette, széthullott felvásárló monopóliumokra, amelyek azután az árrést  oly szélesre nyitották, hogy a kistermelőnek immár nem érte meg, de szerencsére helyreállt az egyensúly, mivel ennyiért a vásárlónak se. Mert közben a belkereskedelem multinacionális üzletláncok kezébe került, akik a maguk külföldi termékeit olcsóbban tudják adni. Bár egyébként is hajlamosak arra, hogy az itteni termékeket mellőzzék, hiszen az ő fő dolguk a saját hazai termékeiknek az eladása.

 Visszanézve egy pillanatra Dózsára, 1959-ben még a levert forradalom után is meglehetősen nehéz volt a paraszttól elszedni a földet. Mutassa ezt az egykori viccünk : „Mondja, János bácsi, hogy vették rá magát arra, hogy a földjét bevigye a szövetkezetbe ? – Hát ankéttal. – Miféle ankéttal ? – An két pofont kaptam, hogy utána mindjárt beléptem.” Most pedig símán lenyelték az egészet, békésen várván még azt is, mikor rúgják ki őket a munkahelyükről. Pedig most nem volt „ankét”, hiszen nem volt már sem ávó, sem pedig szovjet tankok. Viszont nem volt „tanyasi tanító”, aki tanácsot adhatott volna. Nem volt önérzet, összetartás, kezdeményező szellem sem. A hajdani parasztok helyén már eltartottak éltek – „eddig dolgoznunk kellett, hogy eltartsanak, eztán már azt se kell. Igaz, kevesebbet is kapunk, de hát minékünk már annyi is elég erre a kis időre.”

 Pedig a nagyja, a Nagy Átverés lényege, még hátra van. Miután ránk ripakodtak, hogy a társas tulajdonlás nem korszerű, és ezért fel kellett számolnunk a termelőszövetkezeteket, és privatizálni a földet, kiderült az, hogy tilos különbséget tenni a tulajdonformák közt. Lehetővé kell tenni azt, hogy részvénytársaságok is földet szerezzenek!  Márpedig akárhogy nézzük, ez is társas tulajdon. De mégis vannak különbségek. A szövetkezetben a szavazás darab-darab elven történik, a részvénytársaságban meg felmutatom, hogy 51 %, és nincs vita. A szövetkezet a tagjainak a megélhetése és haszna érdekében dolgozik, a részvénytársaság meg a tőketulajdonosok profitja érdekében. A szövetkezetben megtermelt többletérték helyben marad, a részvénytársaságban megtermelt pedig rögvest elvándorol.

 Figyelemre méltó az is, hogy a mai forgalmi érték mellett Magyarország teljes termőterülete megszerezhető volna 2500-3000 Milliárd forintért, az ország éves gazdasági teljesítményének a tizedéért, annyi pénzért, amennyi a félév alatt kifizetett összes hazai munkabér. De akkor mit csinálunk majd a második félévben ?

 

A gazdasági rendszerváltás, amelynek a következtében eltűnt több mint másfél millió munkahely, elsősorban a falusiakat sújtotta. Ezek a megszűnt vidéki munkahelyek – tsz, ipari telephely – kevéssé differenciált és piacképtelen termékeket gyártottak, hiányzott a szakértelmük és az üzleti kapcsolataik is. Gazdaságpolitika a felszámolásukkal kapcsolatban nem volt, a „majd csak lesz valahogy” elv alapján. Átmeneti intézkedésként született a segélyezés – szociális, családi, munkanélküli stb. – amiről azt mondják, hogy megélhetéshez kevés, éhen haláshoz sok. Az ország gazdasági teherbíró képességéhez elviselhetetlen, viszont a munkába állást erősen fékezi.  Igaz, fékezi ezt a foglalkoztatást terhelő 48 %-nyi közteher is. Eltűnt egyúttal a tanulás eddigi motivációja, gyakorlatilag megszűnt a szakmunkás-képzés, és kísérteties a 8 osztályt végzettek körében a 40 %-os funkcionális analfabétizmus. A „kiművelt emberfők” igényét, mint a hajdani reformkor legfontosabb társadalmi célkitűzését, amit azóta sem vont kétségbe egyetlen rendszer sem, a neoliberálisnak mondott újkapitalizmus hivatalosan is levette a napirendjéről az új oktatás- és társadalompolitikai koncepciók jegyében. (Egy „kiművelt emberfővel” sokkal nehezebb dolga van a hatalomgyakorlásnak.)

 Közhatalmi oldalról nézve a rendszerváltás az addigi tanácsi rendszer helyett, aminek a feladata a központi akaratnak a helyi szintű érvényesítése volt, helyre állította a falusi önkormányzatot. Ezek sok „önkormányzati” jellegű feladatot kaptak, jóval többet, mint régen, de hát maga az élet is bonyolultabbá vált. Viszont nem kapták meg hozzá a szükséges feltételeket. Sem a szakmaiakat, sem pedig az anyagiakat. A sok feladat sok pénzbe kerül, a helyi bevételek meg minimálisak, ezért mégiscsak megmaradt a kiszolgáltatottság, mert a központi hatalom döntésétől függ, mennyi támogatást kapnak a feladatok ellátásához. Így aztán az önállóság gyakran eléggé névlegessé válhat. Jól mutatja ezt a kormány által néhány éve elkezdett kisiskola-felszámolási program. Amihez a kormányzatnak jogköre ugyan nem volt, de a pénzügyi csapok elzárásával mégis ki tudta kényszeríteni. Alapjában véve a centralizáltság nem csökkent Magyarországon, csak az eszközei változtak meg. A vidék érdekképviselete pedig hiányzik a központi döntéshozatalból.

 Van ennek azután egy további, rendkívül hátrányos következménye az ország irányításában. A központi bürokráciának nincsenek információi a vidék valóságos helyzetéről és igényeiről. A terveit néhány makrogazdasági statisztikai mutatóra támaszkodva kénytelen kidolgozni anélkül hogy tudná, milyen hatással lesznek ezek a valóságra. Ezek a tervek így könnyen a különféle beruházási érdekcsoportok szempontjai alapján állnak össze, érdemi gazdasági mérlegelés nélkül, viszont tág teret nyitva a korrupciónak. (Egy tavalyi felmérés szerint a hazai korrupciós ráta a közpénzek felhasználásában 26 %-os, amivel az 55-ik helyen álunk a világ 58 vizsgált országa között.)

  Így épült ki nagy költségből egy kiterjedt regionális szennyvízcsatorna-hálózat, gázvezeték-hálózat a munkanélküliek és fizetésképtelenek falvaiba, a túlméretezett autópálya-hálózat, miközben az alsóbbrendű utak sok helyt szinte járhatatlanok és így tovább. Digitális oktatótábla, miközben befolyik az eső a tanterembe, mert nincs pénz a tető megjavítására. Egészen groteszk eseteket is produkálhat ez a fejlesztéstámogatás – például faluközpont-építést a településhatáron kívül. (Ugyanis van már faluközpont, de a pályázati pénzt csak nem hagyjuk elveszni!) Eközben a fő problémára, a foglalkoztatás javítására nem jut támogatás. Az Új Magyarország Fejlesztési Tervben, amelynek alapján 2007 és 2013 között mintegy 8000 Milliárd Ft támogatást kapunk az Európai Úniótól, összesen 70 ezer munkahely létrejöttét tervezték hét év alatt (még  ennyi se jött be). Igaz, épült helyette autópálya-alagút a síkság közepén.

 De lett pozitív oldala is az elnyert helyi önállóságnak. Az ország egyre szorultabb helyzetében, ahol is értelemszerűen a lépcső legalján lévő falunak jut a legkevesebb, egyes jól működő helyi önkormányzatok tudnak élni az önrendelkezéssel, és a minimális eszközeikkel is javítani képesek a megélhetési esélyeket a helyi erőforrásokkal való gazdálkodással, a helyi közösség megszervezésével.  Bontakozó félben van az „önellátó falvak” mozgalom. Azt láthatjuk itt, hogy a valóságos és felismerhető problémák mentén a helyi társadalom kijavítani próbálja azt a rendszerátmenetkor elkövetett alapvető hibát, hogy az annyira szükséges társadalom-újjászervezés helyébe a politikai szerveződés lépett, a maga hatalom-diktálta érdekeivel és érdekérvényesítő módszereivel. Ennek az áldatlan helyzetnek a leváltása kezdődött meg egy sor falunkban, és jó volna, ha tanulnának másutt is belőle. A helyzet nyitja láthatólag a helyi érdekek meghatározása és az erre épülő cselekvési program.

 ●

 

A falu egyébiránt az elmúlt három évszázad világfolyamatainak az állandó nagy vesztese volt mindenütt, ennek a végső oka pedig az alacsony érdekérvényesítő képessége. A helyzetet mindenesetre félre szokták magyarázni azzal, hogy ezt a hiányt „elmaradottságnak” tekintik, a falut gazdasági és társadalmi residuumnak, a hanyatlását pedig az általános „fejlődés” üdvözlendő következményének. Ebből származtak a kommunizmus hajdani faluromboló programjai is. Látható viszont, hogy a „főáramú gazdaság” korifeusai éppen úgy gondolkodnak, mint a hajdani Politikai Bizottság, éppen úgy likvidálni akarják a falvakat az agrár-óriásbirtokok érdekében. Annyi különbség mégis van, hogy a hajdani kommunisták ipari bérmunkásokká óhajtották tenni a falusi parasztokat, a jelenlegi globalisták viszont nem mondják meg azt, hogy mihez kezdjenek magukkal a földjüket vesztett falusiak.

  Az átalakulás, amit urbanizációnak mondanak, és úgy tekintenek, mint a Fejlődés legfontosabb összetevőjét, két aggasztó következménnyel jár. Az egyik az, hogy a város fenntartásához fajlagosan több erőforrás szükséges, mint a faluéhoz, jóval nagyobb az „ökológiai lábnyoma” és ezért e városiasodás a Földünket is egyre jobban igénybe veszi.

 A másik pedig a demográfiai probléma. A „város” sokezer év óta mindig negatív népesedésű, vagyis kevesebben születnek itt, mint ahányan meghalnak, és a folyamatos növekedését a falusiak folyamatos bevándorlásának köszönheti. Amikor viszont éppen ennek következtében visszaesik a falusi népesség aránya, akkor előáll az egyetemes demográfiai pangás. Így van ez az egész fejlettnek mondott világban, és e tekintetben föl is zárkóztunk immár az élvonalba. (Azt hiszem egyébként, hogy a harmadik világbeli félelmetes arányú népességrobbanást igen brutális módon ez a fajta „urbanizációnak” mondott negatív visszacsatolás fogja megállítani.) Minálunk mindenesetre az történt, hogy a fiatalok sok évtizedes elvándorlásával a falvaink elöregedtek és immár szintúgy fogyó népességűek, mint a városok. Ámbár a megfelelő korcsoportokat összehasonlítva még mindig több a gyerek, mint a városban, és ezzel  nyilvánvaló összefüggésben a család felbomlása sem annyira előrehaladott. A helyi közösség által működtethető önkormányzat mellett ez a másik olyan potenciális előny, amivel a falu még rendelkezik.

 A falu rossz érdekérvényesítő képessége pedig nagyrészt méret-probléma. A „kicsi” nem csak szép, ahogyan Schuhmacher mondja, hanem gyenge is. A modern tömegdemokrácia, amiről azt állítják, hogy a „sok kicsi sokra megy” alapján, vagyis a szavazók érdekeinek a figyelembe vételével segít ezen a helyzeten, önmagában nem elegendő, hiszen a parlament éppúgy centralizált, mint a Politikai Bizottság. (A példámban szereplő hajdani miniszterelnököt is hiába buktatták meg a tanyásgazdák a választáson.)

 A falu jelenlegi, szinte vígasztalan helyzetét elsősorban a hiányzó tagolt helyi társadalom határozza meg, a hiányzó közös értékrendszerrel, érdekekkel, elfogadott tekintéllyel. Megoldásra tehát ez a probléma vár. Kellenek olyanok, akik a helyi közösséget szervezik, értéket közvetítenek  és irányt mutatnak : „pap-pedagógus-polgármester-postás”, vagyis ahogy mondják, „humán PPP”. Kell a közös helyi hagyományok rendszere, ami nélkül semmiféle közösség nem létezhet. Kell az országnak az az intézményi és működési rendje, amiben a közmondásunk átfordításával, „a kutyaugatás is elhallatszik az égig”.

 Selma Lagerlöf meseregényében a vadlibákkal vándorló elvarázsolt kisfiú egyszer következőket hallja : „Mindaz, amit királyok, klastromlakók, földbirtokosok és városiak hoznak létre, annak a tartalma csak egynéhány évre szól. De ha mindig lesznek becsvágyó és kitartó parasztok, akkor azt is tudom, hogy a vidék megőrzi majd a régi hírnevét. Mert csak azok tudják a föld jólétét és becsületét megtartani, akik szakadatlan munkában a földre görnyedve járnak.”

 Budapest, 2010. november hó.

 

 

 

 

 

1 komment

A falu és az EU változó gazdaságfilozófiája.

2010.12.17. 16:44 falufejlesztes

Miklóssy Endre

A falu és az EU változó gazdaságfilozófiája.

 

Nem lépünk kétszer ugyanabba az Únióba – mondták már a régi görögök. A most esedékes belépők számára olyan kockázatok merülnek fel, amelyek régebben nem voltak. Ezeknek az oka az, hogy úgy tűnik, az Európai Úniónak a gazdaságfelfogása és a céljai változóban vannak. A változások kockázatai a gazdaság és a társadalom perifériáján élők számára különösen nagynak látszanak, ezekkel elsősorban a falu és az ott élők számára okozhatnak nehézségeket. Fel kívánom hívni itt a figyelmet ezekre.

 

Az európai együttműködés gazdasági célok mentén indult el. és mindmáig ez a legfontosabb területe is. Az 1957-es Római Szerződéssel létre hozott Közös Piac fő célja volt a nemzetállamok mentén létező piaci szegmentáció megszüntetésével az eladási lehetőségek növelése és ezzel a piac dinamizálása. Ennek az érdekében deklarálták a határok lebontásával járó „4 szabadság” elvét (áru, tőke, szolgáltatás, munkaerő akadálytalan mozgása).

 

A határok megszüntetése azzal jár, hogy növelhető a gazdaságos termeléshez szükséges szérianagyság, a mobil erőforrások elmozdulhatnak a komparatív gazdasági előnyöket ígérő térségekbe, a járulékos eladási költségek jelentősen csökkenhetnek. Egészében véve a Walras-törvény szerint az eladási ár csökkenése növeli az eladási lehetőséget, vagyis élénkíti a piacot. (Pusztán a vámhatárok megszűnése néhány év leforgása alatt 25 % -os gazdasági növekedést okozott. )

 

Probléma lehet viszont az, hogy a kereslet-kínálat egyensúlyi görbéjén ez a változása egyúttal csökkentheti a fizetőképes keresletet is. Hiszen az additív költségek végső soron ilyenként jelentek meg az államháztartásban. Ezt a problémát az egységesülő támogatási rendszer oldotta meg.

 

Kezdettől, 1958-tól működik a szociális és az agrár-támogatási rendszer. A térségi egyenlőtlenségek kezelése ez idő tájt még a tagországok saját gazdaságpolitikáján belül működik, de az egészében alulfejlett országok – mindenek előtt Írország és Görögország – belépése ezt a megoldást elégtelenné teszi. Így születik meg 1975-ben a regionális fejlesztési támogatások rendszere.

 

Ezeknek a támogatásoknak a voltaképpeni fő célja nem a társadalmi jólét érdekében végre hajtott jövedelem-átcsoportosítás, hanem a gazdasági erőforrások bővítése, hiszen ez vezethet csupán a piaci vásárlóerő bővüléséhez is :

            a munkavállalóké, ezt szolgálják az oktatási, egészségügyi, munkaerő-piaci átképzési támogatások

            az agrártermelőké. A modern gazdaság piaci szempontból fölöttébb ellentmondásosan kezeli az agráriumot. Leértékeli az előállítási költségek alá a nyers termékek árát, de hogy a termelő mégis piacon maradhasson, pótlólagos támogatást ad neki. ( Valójában ugyan inkább a háttériparnak, erre mutat például, hogy a termeléstámogatás kritériuma a műtrágya-felhasználás…)

            a termelés helyéé, ez tartalmát tekintve komplex. Így jönnek létre a regionális fejlesztési támogatások. A fő céljuk a működő tőke ide vonzása, ezen keresztül a helyi erőforrások piaci értékének a növelése, vagyis a vásárlóerőé. Ez egyúttal stabilizálni is képes a helyi gazdaságot, elősegíti a munkaerő helyben maradását. A fő eszköze az infrastruktúra-fejlesztés, és a képzettség növelése.

az agrártámogatási rendszerrel kapcsolatos piaci problémák az ezredforduló táján felvetették egy másfajta támogatási stratégia szükségességét, amelyen belül fokozatosan a helyi erőforrások komplex fejlesztése válik céllá. Ezt a módszerét tekintve a területfejlesztéshez tartozó támogatási rendszert nevezzük vidékfejlesztésnek. Gazdasági értelemben elsősorban a helyi piac megerősítéséről, s ezzel együtt a helyi erőforrások közötti tranzakció javításáról van szó.

 Ezeknek a támogatási rendszereknek a működtetése a tervezési és a döntéshozatali rendszer korszerűsítését igényelte, így alakult ki a társadalmi részvételre támaszkodó demokratikus döntéshozatal és a fejlesztési programozás rendszere. Az Európai Únió ezekkel kapcsolatban számos elvi iránymutatást jelentő határozatot is hozott, a szociális vagy az önkormányzati chartától a tervezés „torremolinosi chartájáig”.

 Mindezek az irányelvek és módszerek kedvező körülményeket jelentettek a helyi gazdasági erők kibontakozásához, és a közben csatlakozott, az európai centrumhoz képest elmaradott országok gyors ütemű felzárkózását eredményezték. A helyi gazdasági teljesítmény javulása természetszerűleg a fizetőképes kereslet emelkedését is eredményezte. Elmaradtak azok a kedvezőtlenként várt következmények, hogy az alulfejlett országokból bevándorlási roham indulna a fejlesztési centrumokba.

 Az eddigi gazdaságfilozófia tehát a vásárlóerő növelését célozta meg a piacbővítés érdekében. Most azonban változás érlelődik, ami igen radikálisnak látszik. A tíz új állam tagfelvételénél csupán kirobbant az, amire már évek óta számítani lehetett. A kommunista világrendszer bukásával ugyanis a kontinens nyugati felében a multinacionális óriáscégek törtek előre, és az Únió eddigi politikai gerincét és távlati orientációs pontját adó középrétegek erősen meggyengültek, és a kisebb tőkeerejű vállalkozások súlya és befolyása is. (Németország újra-egyesítésének a gazdasági következményei mutatják ezt a legvilágosabban. ) Erőteljesen megnőtt a központi eurobürokrácia létszáma és hatalma, és jól látható az érdekkapcsolat is a két folyamat között. Pusztán az ügymenetre szorítkozva, jóval egyszerűbb odaadni valakinek „100 egységnyi” támogatást, mint száz valakinek 1-1 egységnyit. Még ha a komplex piaci hatékonyság ( vásárlóerő-növelés ) az utóbbi esetben lényegesen nagyobb is lehet. Ezért azután az európai területfejlesztés szakmai büszkesége, a területfejlesztési program, érzékelhetően kiszorulóban van a támogatási rend alapjaiból. ( A strukturális alapok rendjéről szóló 2081/93-as, és 1260/99-es tanácsi rendeletek szövegének az összehasonlítása jól mutatja e változtatás tendenciáját. )

 A koncepcionális cél immár nem elsősorban a vásárlóerő növelése. Ezért nagy valószínűséggel csalódás lesz az új országok keresői számára, hogy a jövedelmük még hosszabb távon se fog felzárkózni az európai átlagokhoz, aminek most többnyire a heted-nyolcadrészét teszi ki. Ez a különbség természetszerűleg nem vonatkozik majd a tőkehozadékra, mivel a szabad piacon a tőkének jóval nagyobbak az érdekérvényesítő képességei. ( Az erőforrások eltérő mobilitása eredményezi a tulajdonosaik között erőkülönbséget. )

 Ez az aránytalanság azonban másfelé vezeti az Úniót, mint eddig. Eddig ugyanis kiegyenlítő szerepet játszott az erőforrások ára közötti komparatív különbség, persze csak akképpen, hogy a támogatások az akadályok csökkentésére irányultak. Most viszont más elvi célkitűzések körvonalazódnak, amelyeknek a stratégiai célja az erőforrások megszerzése.

 

A csatlakozási feltételek jól mutatják a koncepcionális változást. Eddig ugyanis az újonnan felvett államok, a viszonylagos gazdasági elmaradottságukra való tekintettel, pozitív diszkriminációban részesültek abból a célból, hogy az elmaradottságuk minél hamarabb megszűnjön, és ez a módszer hatékonynak is bizonyult. Most viszont a tíz új ország hátrányos megkülönböztetéssel fog belépni.

 A nizzai megállapodás végrehajtotta azt a közgazdaságtani abszurdumot, hogy a földet mint erőforrást, a tőkejavak közé sorolta. És mivel a tőkemozgás szabadsága a legfőbb követelmények közé tartozik – méltán – ez a határozat elhárítja az akadályt az elől, hogy a nagy tőkeerő a gazdálkodók tulajdonában lévő erőforrást felvásárolhassa. A probléma a kis tőkeerejű és kialakulatlan jogrenddel bíró országokban válhat súlyossá. A régi tagországok institucionális rendje ugyanis ezt a tranzakciót meg tudja akadályozni.

 A koppenhágai csúcs, a belépés feltételeinek a rögzítése, ezt a hosszabb távon érvényre jutó célkitűzést megtoldotta a napi gazdaságban teremtett diszpreferenciával. Mindenek előtt az agrártámogatások negyedannyiak csupán, mint a jelenlegi tagországokban – a piacgazdaság elvével tökéletes ellentétben. Ezzel szemben azon a területen, ahol valóban komoly induló hátrányban vagyunk, a gazdaság tőkeelátottsága terén – a piaci egyenlőségre hivatkozással a feltőkésített nyugati gazdaságok versenyfeltételeit követelik meg. Aligha várható más eredmény, mint az új országok gazdálkodóinak az elvérzése, az erőforrások elveszítése vagy mások kezébe kerülése.

 A vásárlóképességet persze csökkenti, ha másnak a rendelkezési körébe kerülnek az erőforrások, de az új körülmények érdektelenné tesznek a helyi vásárlóerő növelésében.

 Miért van ez ? Két okból. Az egyik a kontinens gyors elöregedése, ez a nyugdíjbiztosítási tőkebefektetéseken keresztül folyamatosan nagy vásárlóerőt biztosít, az új országok potenciális vásárlóereje ehhez képest elhanyagolható. A másik ok pedig a kizárólag az azonnali profitmaximálásra törekvő általános gazdasági szemlélet, amely a netán várható gondokat externáliáknak, a „jövő gondjainak” tekinti.

 A bontakozni látszó új stratégia alapvonásai tehát a következők.

             A helyi erőforrások megszerzése. A helyben képződött, kis volumenű tőkét vagy integrálni kell függő helyzetbe hozván a multinacionálisoktól, vagy pedig mint korszerűtlent, felszámolni. A földet hatalmas, gépesített latifundiumokká változtatni, amelyek igen kis élőmunka-ráfordítással nagy profitot tudnak termelni. A változásnak az a fő oka, hogy a fél évszázados intenzív művelés és kemizálás tönkre tette a nyugat-európai földeket, és a mezőgazdasági dömpingárut sokkal olcsóbban lehet a kevésbé kizsarolt keleti földeken előállítani. Ennek az érdekében természetesen gátat kell vetni a nagyobb élőmunka-ráfordítást igényelő kisgazdaságok, kertkultúrák fejlődése elé.

             Az alacsony helyi fizetőképesség stabilizálása. A nyugati országok már évtizedek óta csak intenzív bevándorlással tudták biztosítani az alacsonyabban kvalifikált munkakörök élőmunka-igényét, ezért vagy 20 millió munkavállaló érkezett ide, és egyre jobban érzékelhető probléma az, hogy nem az európai kultúrkörből : törökök Németországban, arabok Franciaországban, indonézek Hollandiában, négerek Nagybritanniában. Ezek nem integrálódott testként ékelődnek ma a nyugati társadalmakba. A probléma további növekedésének a meggátlására szigorú bevándorlási és határvédelmi intézkedéseket hoztak (schengeni egyezmény), csakhogy továbbra is meg kell oldani ennek a munkaerőnek a pótlását. E célt szolgálják majd az alacsony jövedelmű országok Nyugaton munkát vállaló segédmunkás-rétegei. Persze ennek a feltétele az is, hogy odahaza ne találjanak megfelelő megélhetést.

             A helyi piacok kivásárlása. Ennek akkor van értelme, hogyha sikerül melléje monopolközeli gazdasági helyzetet teremteni, vagyis diktálni mind a fogyasztási termékek, mind pedig a felvásárolt nyersanyagok áraiban. Jelenleg a tagországokban ez problematikus, mivel túlságosan nyilvánvalóan ütközik az Únió legfontosabb elveivel, tehát a jövőben megoldandó feladatok közé kell sorolni. ( A még nem csatlakozott országokban, mint Magyarország, természetesen tapasztalhattuk az érvényesítésére irányuló törekvést.)

             A nyugdíj-és egészségbiztosító rendszerek deszocializálása. Az újonnan csatlakozó keleti országoknak ezek a rendszerei a kommunista gazdasággal egyidejűleg tönkre mentek, ezért a működtetésük kizárólag folyamatos állami költségvetési juttatással lehetséges. Az államkasszát viszont ez igen megterheli, ráadásul egy olyan helyzetben, midőn az állami bevételek radikális csökkenésével kell számolni. A lehetséges megoldás tehát a magasabb fizetőképességűek bekapcsolása a kialakult nyugati biztosítórendszerekbe, akiknek pedig ez nem lehetséges (régi nyugdíjasok, kis jövedelműek), azoknak a lehető legalacsonyabb értékre szorítani le a vásárlóerejét. (Láthatólag ez is ellentétes az eddigi piacközpontú gyakorlattal. )

             Az elit- és tömegképző oktatás határozott elválasztása. A fejlett országok munkaerő-igénye ugyanis kettős. Nagy tömegű képzetlen munkásra van szükség a kvalifikálatlan élőmunka elvégzéséhez, a más kontinensről érkezettek helyén. Másrészt komparatív előny az állami támogatással kiképezett magas kvalifikációjú szakember, akit a fejlett gazdaság ilyen módon készen kap. ( Az orvos-képzésben lehet például számítani effélére. )

 Egészében véve jól látható, hogy a társadalom középrétegeinek az intenzív felmorzsolódása következik mindebből. Jogosult észrevétel, hogy itt voltaképpen az új országok gyarmatosítása történik.

 A magyar falu számára egy ekképpen megvalósuló forgatókönyv semmi jót nem ígér, sőt ellentétes a helyzete javítására irányuló minden koncepcióval. Ebben a jövőképben gépesített nagybirtok szerepel, néhány dolgozó és jóval több, fegyverhasználatra jogosult őrző-védő alkalmazottal. Számos más országba járó vendégmunkás, akinek a haza adott fizetéséből él a család, már ha egyáltalán van, mert hiszen aligha van szüksége rá az új gazdasági rendnek. Jelentősebb szociális támogatásra a csekély bevételű és különféle szabályokkal meg is kötött államháztartásnak aligha van módja. A jövedelem-nélküliek azonban, a harmadik világban tapasztalt módon, a városokba özönlenek, az ottani gazdaság externáliái ugyanis valamilyen lehetőséget mégiscsak jelentenek a nincsteleneknek. Az infrastruktúra-ellátás fokozatosan leépül, ezúttal nem intézmény-központosítás, hanem az alacsony fizetőképesség miatt. A falun élők nagy része pedig kiszorul a korszerű oktatásból.

 Csakhogy az Únió végülis demokratikus szervezet, a történendőkbe az érintettek maguk is beleszólhatnak. Ilyen volumenű ügyekben a miniszterek tanácsa, az Európa-Tanács, meg a strassburgi parlament jóváhagyása például nélkülözhetetlen. Mindaz, amiről most beszéltünk, részben még csupán direktívák szintjén létezik, és nem állt össze egységes, érvényesíthető gazdaságpolitikává. A készülődő Európai Únió-Alkotmány például az első pofont már meg is kapta. A környezetvédelmi miniszterek tanácsa a tervezetet elvetette, mert nem látja benne biztosítottnak a jövő megmaradásának az ügyét. Lehetőség van a helyi demokráciában is, amelynek a működése az európai társadalomfejlődés legfontosabb, és az Únióban is deklarált alapelvéhez, a szubszidiaritáshoz kötődik. De azt hiszem, a legtöbb lehetőség a hamarosan elérkező közös bajokban van, amelyeket csak közös erőfeszítéssel lehet majd megoldani. Ennek a felismerése segíthet abban, hogy a kontinentális együttműködés vissza találjon az Alapító Atyák, de Gasperi, Schumann, Adenauer szándékaihoz.

 

 Pécs-Budapest, 2003. június hó.

 

 Irodalom.

T.Hitiris : Az Európai Únió gazdaságtana.

Horváth Zoltán : Kézikönyv az Európai Únióról

Horváth Gyula : Regionális támogatások az Európai Únióban

Ladó Mária-Tóth Ferenc : A konzultáció és intézményei az EU-ban

Nagy Bálint : Költségvetési lyuk, vagy az EU-hoz illeszkedő vidékfejlesztés ?

2081/93. EK tanácsi rendelet

1260/99. EB rendelet

Szólj hozzá!

KEMÉNY BERTALAN FALUFEJLESZTÉSI DÍJ - 2011

2010.11.30. 15:12 falufejlesztes

GESELLSCHAFT FÜR DORFENTWICKLUNG

VILLAGE DEVELOPMENT ASSOCIATION

ASSOCIATION POUR LE DEVELOPPEMENT DES VILLAGES

 

 

A Falufejlesztési Társaság 13/2008. (VII.17.) számú határozatával, Kemény Bertalan tiszteletére, mint a Falufejlesztési Társaság megalapítója és a falugondnoki szolgálat létrehozója emlékének megőrzésére:

 

„KEMÉNY BERTALAN FALUFEJLESZTÉSI DÍJ” –at alapított.

A következő évi díjak átadása 2011. március 4-én, 11 órakor lesz

Alsómocsoládon, a faluházban.

(A részletes programról előzetesen tájékoztatunk mindenkit a www.falu.blog honlapon.)

 

A díj alapításának célja, hogy erkölcsi elismerése legyen mindazon természetes személyeknek, országhatáron belül, illetve a Kárpát-medence területén, akik falugondnoki feladatukat legalább 5 éve, kiemelkedő színvonalon végzik, valamint a vidék és falufejlesztés elkötelezettjeként a vidék és falufejlesztés tekintetében, szűkebb környezetükben, vagy országos szinten is kiemelkedőt hoztak létre.

A díj,10 cm Ø bronz plakett, melynek előlapját Kemény Bertalan portréja, „Kemény Bertalan Falufejlesztési Díj” felirattal, hátlapját a Falufejlesztési Társaság logója díszíti. A díj Simorka Sándor szobrászművész alkotása. A díjat díszes oklevél kíséri, mely tartalmazza a díj megnevezését, feltüntetve az adományozót és az adományozás évét. Tartalmazza továbbá a díjban részesülő nevét, és az odaítélés rövid indokolását. Az oklevelet a Falufejlesztési Társaság Elnöke, és díjat odaítélő bizottság elnöke írja alá.

A díj csak természetes személy részére egy alkalommal ítélhető oda. A díjban részesülhet az a természetes személy, - falugondnok, illetve a falu és vidékfejlesztés során szűkebb vagy tágabb környezetésben jelentős eredményeket elérő személy - akit e szabályzatban foglaltak  szerint a díjra érdemesnek  tart a javaslattevő. A Díj adományozására szóló felhívást a Falufejlesztési Társaság elnöke minden év december 15-éig  a Társaság honlapján közzé teszi. A javaslatot, a felhívás mellékletét képező űrlap felhasználásával kell benyújtani.

A javaslat és ajánlásokat a mellékelt adatlapon 2011. január 20-ig kell a FALUFEJLESZTÉSI TÁRSASÁG címére eljuttatni a következő címre:

1051 Budapest, Zrínyi M. u. 16. III. em. 7

vagy e-mailben a: falufejlesztes@gmail.com

 

 

A javaslatokat a „Díj bizottság” értékeli és javaslatát minden év február 15-ig jóváhagyásra a Falufejlesztési Társaság Elnöksége elé terjeszti.

A „Díj bizottság ” tagjai:

Glatz Ferenc elnök

Kemény család egy tagja

 Andrásfalvy Bertalan

Csatári Bálint

Csörszné Zelenák Katalin

Dicső László

Fejes István

Krizsán András

Szaló Péter

A beérkezett ajánlások közül a Díjbizottság előnyben részesíti azokat a javaslatokat, melyet a javaslattevőn túl, a javasolt személy munkáltatója, a települési önkormányzat, vagy egyéb, pl. civil szervezetek, egyesületek is támogatnak. Az Elnökség a „Díj bizottság” javaslata alapján, március 4-éig hozza meg döntését.

Az Elnökség a Falufejlesztési Társaság elnökén keresztül gondoskodik a díjazott értesítéséről, a díj és oklevél  elkészítéséről, és az átadó ünnepség megszervezéséről.

A Falufejlesztési Társaság a díjazottakról nyilvántartást vezet, melyet honlapján közzé tesz.

 Budapest, 2010.  november 25.

 

                                                                                  Krizsán András

                                                                                      Falufejlesztési Társaság 

                                                                                                    elnöke

 

KEMÉNY BERTALAN FALUFEJLESZTÉSI DÍJ

ajánló adatlap

 

(Az ajánlást kérjük, hogy 2011 január 20-ig küldjék el a Falufejlesztési Társaság 1051 Budapest, Zrínyi u. 16 III.em.7 címére, vagy e-mailben a falufejlesztes@gmail.com címre)

 

Jelölő szervezet neve:

 

 

Levelezési címe:

 

 

Telefonszáma:

 

 

Megyei Falugondnok Egyesület ajánlása:

(csak a falugondnok esetében)

 

 

 

 

Javasolt személy neve:

 

 

Foglalkozás, beosztás:

 

 

Rövid Szakmai méltatás:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dátum: …………………..

 

                                                                                  ……………………………………………

                                                                                           Jelölő szervezet aláírása

 

Szólj hozzá!

Karácsony Sándor - A magyar világnézet (Bp.1941)

2010.11.24. 10:25 falufejlesztes

 

KARÁCSONY SÁNDOR

                                                 POKOLFÉLEGYHÁZA                                 

             (A magyar világnézet (Bp. 1941) című könyve alapján

szerkesztette Miklóssy Endre )

 

Úgy is mondják: Mucsa, úgyis: Piripócs, néha úgyis: Kutyabagos, legtöbbször úgy emlegetik: az Isten háta megett, németül is valami ilyes neve van: Herrgottswinkel, ami magyarra fordítva annyit tesz, mint a jó Isten szugolyája. Kedves mulatság jobb társaságban a furcsa nevű falukat (vagy inkább állomás-neveket) emlegetni: Szilasbalhást, Reszege-Piskoltot, Csajág-Röcsögét, Fugyi-Vásárhelyt, Kurd-Csibrákot, Szakály-Hőgyészt, Markota-Bödögét.

 

Ha megnézzük úgy egy csomóban ezt a sok fura falunevet, közös tulajdonságaikat könnyen észrevehetjük rajtuk. Valamiért nevetségessé vannak téve, ez az egyik. Eldugott, mindentől messzire eső fészkek lehetnek valamennyien, ez a másik. Furcsa, különös, ismeretlen, érthetetlen, sajátságos valamik lehetnek valakinek a szemében. Ez a harmadik közös tulajdonsága valamennyinek. Pedig falunév valamennyi. Még az is falut akar nevén nevezni, amit csak úgy kiagyalt valaki haragjának, megvetésének, fitymáló kedvének, gúnyolódó szándékának nagyobb nyomatékaképpen. Vajjon mi baja egyik magyar embernek a másik magyar emberrel a falu körül? Mi kicsúfolni való van falun? Miért Pokolfélegyháza, miért van az Isten háta megett? Könnyü rá a felelet, kéznél is van, mihelyt erre a kérdésre fordul a szó. Messzi esik valamennyi az élet napsugarasabb tájaitól.Vasút oda nem visz, ha visz akkor vicinális a  neve s ki ne hallotta volna annak a tehénnek a hírét, akit ha elkergetnek a mozdony elől, elébe kerül megint, a sínre fekszik újra, értsd: a tehén gyorsabban jár, mint a vicinális vasút ” kávédarálója”. Az  utai nagyon rosszak, ki sincsenek kövezve, elnyeli a kocsit a feneketlen kotu, ha mégis ráhajt, ha köves is az ilyen út, hepehupás, autó nem is igen járhat rajta jószerint.

 

Akik benne laknak a magyar faluban, csupa világtól elmaradott ember, nem is akar művelődni, eszem-iszom az egyetlen öröme, no, meg a kártya s mindez miért, mert messze esett minden kultúrától. Se színház, se múzeum, se könyvtár nincs az ilyen helyen. Még papnak is az megy az ilyen helyre, akinek jobb már sehogysem jutott.

 

Dobjuk helytelennek bizonyult elméleteink lomtárába azt a régi előítéletünket, hogy falu és paraszt alsóbbrendű egységek és hogy várossá és tanult emberré lenni fejlődést vagy fölemelkedést jelent. A falu más mint a város, és a paraszt is más mint a munkás, iparos kereskedő entellektüel, nem pedig alábbvaló. Ez nem azt jelenti, hogy kívánatos módon, vagy mértékben helyzetének magaslatán él, hanem azt, hogy „sui generis”, csak önmagából magyarázható és fejleszthető.

 

A magyar falu népét, sőt az egész alsóbb néposztályt nem kenyérhez, nem civilizációhoz, még  csak nem is kultúrához kell  juttatni, hanem becsületesen és véglegesen rendezni kell alapviszonyát a többi  magyar emberhez: városi néphez  intelligenciához. Ha tudomásul nem vesszük ezt, kutúránknak csupán civilizatorikus elemeit közölhetjük velük. Előretolt őrségeink, az ún. falusi intelligencia kénytelen a konzul, a katonai parancsnok, legjobb esetben a hittéritő szerepét játszani közöttük, vagy elzülleni egészségtelen, természetellenes helyzetében. Ők pedig - elnyomó vagy értetlen tendenciákat megszenvedve s visszamaradva egynehány esztendővel - tőlünk egyre függetlenebbül élik a maguk önálló kultúráját, amelynek vallása, köz- és magánjoga, művészete, tudománya, erkölcse, társadalmi rendje, mindene van. Szükség esetén önellátásra képes. De a mi bűnünk és szégyenünk, ha még sokáig erre kényszerül.

 

Érzik a furcsa faluneveken, hogy azok csinálták, akik valaha voltak falun, nem szerettek ott lenni, szenvedtek e miatt és most gúnyos nevetéssel elégtételt akarnak venni ezért a szenvedésért. De érzik  valami más is. Nemcsak valaminek a hiányát érezték az  ilyen emberek falun, hanem azt is érezték, hogy nem értik a falut. Nem csak az zavarta őket, ami nincs falun, hanem az is, ami van és amiről ők nem tudták, hogy micsoda.

 

Ne gondoljuk, hogy csupa városi ember az, aki a falura  haragszik. Még csak nem is csupa városról-falura szakadt, aztán végleg ottragadt elvarázsolt királyfiakból áll a csapatuk. Nagyon sok  falun élő ember tartozik a sorukba s még több faluról jött városba került árva lélek. Az ott  lakók nem jól érzik magukat, mert úgy érzik, a falu adósuk  marad az élet örömeivel, kincseivel, lehetőségeivel. Az onnan jöttek is összerázkódnak puszta gondolatára annak, hogy valaha mégegyszer vissza kell térniök oda, ahonnan olyan könnyű szívvel eljöttek volt valaha.

 

Nehéz itt igazságot tenni. Különösen akkor nehéz, ha az általános panaszkodásból azoknak a sírását is kivehetjük finom füllel, akik prófétai lelkük indítására megpróbálkoztak a falu emelésével és abba kellett hagyniok ezt a munkát, mert belátták,  hogy hiábavaló. A falu nem hallgatott a szavukra, meg akart maradni változatlanul annak, ami addig volt, érzéketlennek mutatkozott minden haladással szemben, prófétáit semmibe vette, kigúnyolta, elűzte magától, sokszor egyenesen a kétségbeesés karjai közé.

 

Mit mondjunk  minderre?

 

Fogságba került Nagy Márton és egyszeribe lelohadt a mesterségesen gyűlt mérge, hogy átmenet nélkül kiváncsiságnak, sőt  elismerésnek adjon helyet. Mert lőttek, ahogy lőttek a digók - pedig azt is értették volt cefetül - de a szőlőhöz aztán igazán értettek. Lugasra metszették a nyavalyások és egy tőkéről szűrtek annyi bort, mint mi a fél Gunárkertről. Ki is nyitotta ám  a két látószemét Nagy Márton egész ottléte alatt becsületesen és szedte begyre a temérdek hasznos tudnivalót.

 

Mikor aztán hazakerült, el is mondta a kántor úrnak azon melegiben ától-cettig, mit tanult. Csak Úgy dűlt a sok jó tanács belőle, alig győzte kántor úr észben tartani egyhallásra valamennyit. Igencsak végigkérdezte jó egynéhányszor még Nagy Márton bácsit, hogy is mondta volt multkor.

 

Mert  megfogadta ám a jó szót kántor úr akkurátusan. És neki van azóta legdúsabban termő szőlleje az egész faluban. Szórul-szóra beteljesedett rajta minden, amit Márton bácsi ígért vagy jövendölt. Érti a talián a szőllő csinjabinját, meg  kell adni.

 

Nagy Márton bácsi szöllejében pedig  maradt minden a régiben. Első esztendőben még nem is csudáltam: szegény nem mer reszkírozni, mert könnyen betörik a nyaka. De azután, teremtő szent Atyám, és azóta, hogy kántor úr megpróbálta!...

 

Nem értem, nem értem Nagy Márton bácsit. Kétségbe is vagyok  miatta esve egy keveset....

 

A földhöz ragadt szegény emberen nagyon nehéz segíteni addig, míg nyomorúságos helyzetéből való kiveckelődésének csak a nehezét látja és attól irtózik. Jó a megszokott állapotban, bocsánat a kemény szóért: a disznó tiszta állat, de ha úgy szoktatják, megszereti a ráragadt sarat és nyugodtan elfekszik a pocsolyában, mert már talán el is felejtették vele, milyen  fürdés esik a tiszta vízben.

 

Ha városból mondja valaki a falu felé, hogy a falu: Pokolfélegyháza,    azért nincs igaza,  amiért az amerikai városok mind rövid idő alatt és mind a semmiből nőttek meg világvárosokká. Nem becsületes dolog városban, kényelemben, kincsek között születni s aztán kinevetni azokat, akik nem városban születtek. De nem becsületes dolog ez sem: otthagyni a falusi nyomorúságot, beleülni a készbe és kinevetni azokat, akik ezt nem csinálták, vagy nem csinálhatták utánuk. Elégedetlenkedő városlakóknak csak egyetlen keresztény kötelességük lehet a faluval szemben: segíteni őket, hogy várossá lehessenek, vagyis ne jelentsen a falun lakás áldozatot, lemondást ,szenvedést. Legyen mindig más, mint a város, de ne legyen rosszabb vagy kevesebb, mint a város. Gandhi egy szál magaszőtte lepelben jár, kecsketejet iszik, gyalog megy a tengerpartra sót főzni és mégse lehet azt mondani róla, hogy ellensége a kultúrának. A hindu kultúrának semmi esetre sem ellensége. Az angolnak sem. Ellensége annak a törekvésnek mely a hindut úgy akarja “kultúrálni”, hogy kiforgatja a maga valóságából. Az elkallódó magyar tehetségek sorsát is azt fordíthatja jobbra csak, ha a magyar életbe valahonnan a mélyből  megérkezik  egy igénytelen, szelíd , mártíriumra kész és képes sereg, megindul feltartoztathatatlanul a maga útján, mert parancsol néki a föld, a történelem az Időnek Teljessége nyelvén.

 

Ha falun mondja valaki a falunak, hogy Pokolfélegyháza, nincs igaza. A kultúra kényelme, kincsei és lehetőségei nem rajtam kívülálló adományai Istennek,hanem lelkemben  lévő istenáldás valamennyi. A  falu nem lehet város, ezzel tisztában kell lennem,akár falun maradtam, akár falura kerültem. Egészen helytelen eljárás tehát, ha falun azért sírok, mert nem lehetek városon. Ezt a sirámot legjobb kettőbe harapnom s többé nem is gondolnom reá, mert az igen értelmetlen és hiába való cselekedett volt tőlem eddig is. Ellenben, ha hiányzik valami, ami érték a falusi  életemből, legyek egészen biztos felőle, hogy ez az érték nem a faluból hiányzik, hanem az én lelkemből.

 

Ha pedig prófétalélekkel megy valaki falura és nem az a baja, hogy üres életét nem tudja hogy megtölteni, hanem az, hogy teli lelkét nincs hova kitöltenie, szívének lobogó fáklyáján nincs kiknek a lángját meggyújtania, gondoljanak meg egyet.

 

A tenger végtelen - olyan, mint a falu lelke, a magyar néplélek. Mi lenne, ha  a tenger minden kicsi szellőre fenekestől felfordulna nemcsak a víz felületén?  Mit akarunk mi, gyöngye , gyarló lelkek? Alig, hogy megszólaltunk, alig hogy munkába álltunk, változzon meg minden?

 

 

Bizony, bizony mindnyájunknak írom ide: ha a kis fodorodás kelt a sima tükrön már több az áldás a munkánkon, mint éredmelnők. Nagyon sok  bizonységtételre, nagyon sok imádságra, nagyon szolgálatra, nagyon sok szenvedésre: nagyon sok áldásra van szükség, hogy a magyar falu lelkének tengertükrén toronymagasságú  hullámok kelljenek táncra. De nem is volna  az jó másképpen, könnyebb munka ölbe hulló gyümölcse, szájbaröppenő sültgalamjaképpen.

 

Bizony, bizony, nincs Pokolfélegyháza. Missziós  munkamező van helyette.

 

Szólj hozzá!

BALLADA A KREATIVITÁSRÓL

2010.11.07. 20:23 falufejlesztes

Probléma-leltár az építész szakmagyakorlás jelenlegi jogi környezetéről — avagy: van-e pár-beszéd avagy kreativitás az építészetben?

(Bodonyi Csaba Széchenyi-díjas építész hozzászólása a XV. Országos Főépítészi Konferencián, Pakson)

Az utóbbi nyolc év amatőr rendelet-alkotása, mely eredményesen kerülte a környezetalkotásban résztvevő alkotó – kreatív emberekkel való szembenéző kommunikációt, eredményesen fojtotta el a természetes kreativitást, s az épített környezet minőségétől és felelősségétől függetlenedve, kaotikus bürokratikus rendeleti hálót borított környezetalakítási tevékenységünkre. Közel 45 éves szakmai gyakorlatomra hivatkozva állíthatom: soha nem volt még az építészeti szakmagyakorlás jogi környezete ilyen erősen korlátozó. Szóvá tettem ezt a múlt évi hajdúböszörményi főépítészi konferencián is, a minisztérium képviselői ezt végighallgatták, s nem volt senki, aki komolyan véve a jelzéseket, úgy gondolta volna, hogy le kellene ülni a szakma képviselőivel, s egyeztetni, átbeszélni a problémákat.
Mik ezek (újra és bővítve)?

 

 1. Bevezető gyöngyszem, avagy ballada a kreativitásról:
A Magyar Építész Kamara felügyeleti szervétől (NF+GM Építésügyi és Építészeti Főosztály) az év elején ledorongoló levelet kapott, melyben kinyilvánítja, hogy az építészeti alkotás (v. belsőépítészeti, táj-kertépítészeti, várostervezési) megnevezés nem használható, mert jogellenes. Ugyanebben az írásban a megrendelő (melyet véletlenül sem neveznek megbízónak) megkapja az alkotáshoz való jogot, mert „egyedi jegyeket felvázolva igénypontokban, vagy vázlatban (!) rögzítve, építmény tervezésére ad megrendelést” (nem megbízást), ezért az építészeti alkotás megnevezés helyett csak a tervezői szolgáltatás szerepeltethető. Ugyanezen megalázó iratban szerepel, hogy az építész szó használata is problematikus. Környezetalkotás helyett tehát „környezetszolgáltatás”?! Hát ennyit előzetesen a rendelkezések és a kreativitás viszonyáról. Térdre imához! A jogalkotó – bocsánat jogszolgáltató – honnan tudja, hogy egy építésztől alkotást várnak-e, vagy sem? Miért éli bele magát oly nagy érzésekkel az ismeretlen megbízó szerepébe, s miért oly közömbös az építész alkotó (bocsánat szolgáltató) vonatkozásában? De mi a baj az építész alkotással? És kérdezem, a levél tartalma visszamenőleges? Húzzuk ki az összes építészettörténeti könyvből és írásból az építészeti alkotás és építész szavakat? Érvényes ez Gaudira, vagy F.L. Wrightra, akik köztudottan azt rajzolták le, amit a megrendelő felrajzolt nekik, s örültek, hogy szolgáltatnak? Ez komoly? Ez európai? Ez kreatív? Ez összefügg a szerzői jogi törvénnyel? Miért nem szeret minket, s degradál szolgáltatóvá saját felettes szervünk? És Fegyverneky Sándor az országos főépítész ezt miért írja alá? Nem feltételezem, hogy ez benne így él, s hogy ez a saját véleménye. Ez a jogalkotó – bocsánat jogszolgáltató – háttér személyzet „alkotása”, mely úgy tűnik erősebb az országos főépítésznél. Ezekkel a minősítésekkel sikerült az építészetet és építészeket kirekeszteni a kultúra világából. De milyen közmegegyezés alapján születhetett ilyen minősítés? Vagy valaki a személyes véleményéből „alkot” (bocsánat) rendeletet, s azt gondolja, hogy mindez csupán jogi kérdés?  Egyáltalán, hogy jön ahhoz a jogász szakma, hogy más szakmákat definiáljon? Olyan ez, mintha az építészek megtiltanák a jogászoknak az igazságszolgáltatás szó használatát. Vagy éppen helyben vagyunk?

És nincs itt probléma a főépítészi konferencia „Pár-beszéd, avagy a kreativitás ereje” címével? Hiszen a kreativitás alkotóképességet jelent. Higgyék el, ha valamire nem tekintünk az alkotás igényével, az nem is lesz az. A középkor az örökkévalóságnak, az Istennek alkotott, s tervezett kozmikus igénnyel és mércével.

Azt javaslom, ne hagyjuk, hogy mások definiálják hivatásunkat és szerepünket. Ez nem közmegegyezést nélkülöző „leosztás” kérdése. Mi vagyunk arra történeti, alkalmassági és felelősségi szempontból hitelesek, hogy ezt megtegyük. Az oktatásügy a napokban már újrafogalmazta önmagát, mint közfeladatot ellátó, s a közjó szolgálatában álló intézményrendszert és szerepkört. Ugyanezt jogosan vallhatjuk magunkról az építésügyről is az eddigi „szolgáltató” szerep helyett.

2. Nézzük elsőként  alkotmányunkat:
Az épített környezettel az emberi jogok fejezetben egyetlen paragrafus foglalkozik, az alábbi megfogalmazás szerint:
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.

Tehát a jelenlegi alkotmányban az épített környezet minősége csak állampolgári, s nem közösségi jogként  kerül megfogalmazásra (mint ahogyan létrejön), s az épített és természeti környezet védelmét és nem annak kortárs létrehozását, s annak minőségét teszi alkotmányos kötelességé. Az alkotmánymódosítás során aktuális lenne ennek újragondolása.

3. Közbeszerzés:
A jelenlegi közbeszerzési törvény szerint, ha egy tervező az előzetes tervezői szakaszban (pld. tanulmány- vagy engedélyezési terv) részt vett, úgy a következő szakaszban (amennyiben az közbeszerzés) összeférhetetlenné válik, s így abból kizárja magát. Sikerült az építészeti alkotó folyamat több ezer éves hagyományát szétverni. Ma egy épület létrehozását – tanulmányterv, engedélyezési terv, kiviteli terv, tervezői művezetés – akár 4 építész végezheti egy helyett, ha közbeszerzés-köteles. Hol itt a személyes felelősség, kreativitás és garancia? Kinek áll ez érdekében? Biztos, hogy nem az alkotás (bocs „szolgáltatás”) folyamatát és a műszaki színvonalat szolgálja. Hol itt a szerzői joggal való jogszabályi összhang? Miért kell a tervezés és a közbeszerzés folyamatát mesterségesen összekeverni? Miért nincs szakma-specifikus közbeszerzés? A régi közbeszerzési törvényben a tervező kivételt képezett az összeférhetetlenség tekintetében, majd az új, örökké változó törvényből kimaradt. Meddig tartható ez az elképesztő, kreativitást és személyes felelősséget figyelmen kívül hagyó rendelkezés? Avagy úgy gondoljuk, hogy F:Wright kitalálja, Corbusier engedélyezési tervet, Mies van der Rohe kiviteli tervet készít, Alvar Aaltó művezeti?

4. Az EU-s pályázatok ügymenetében miért nincs a kreatív szellemi előkészítést biztosító pénzügyi és időkeret biztosítva? Hiszen a pályázó önkormányzatok sem rendelkeznek az egyébként kötelező tervpályáztatáshoz és tervezéshez szükséges előkészítő munka pénzügyi keretével. Érdekes, hogy amikor kitalálták a tervellenőri szerepet, rögtön volt rá pénz is. Többnyire a kiviteli tervezési díj rovására. Vagyis a kreatív szakaszra, s különösen a tervpályázatra nincs pénzügyi keret, de arra a tevékenységre, mely már nem tud hozzáadni semmi érdemit a folyamathoz, felelősséget sem vesz át, arra van pénz. Csakúgy, mint a beruházási folyamaton fürtökben lógó piócák etetésére.

5. Miért nincs a környezetépítésre vonatkozó igazi szakma-specifikus közbeszerzés, melyet olyan hozzáértő hagyományos tapasztalt beruházók bonyolítanának, akik átlátják a folyamatot? Miért engedjük ezt át a jogászoknak, s az un. projekt-menedzsereknek, akik többnyire tűzhöz közeli ügyes, angolul tudó, de a szakmát nem ismerő emberekből kerülnek ki, akiknek szakmai értelemben súlyos etimológiai problémái vannak. Miért nincs a felelős projektmenedzseri funkció jogosultsága speciális szakmai képzettséghez kötve. Hiszen ennek nagy része klasszikus beruházási és nem jogi tevékenység, - kiváló mérnököket igényelne. S mivégre képezik a műszaki menedzsereket? Miért keverjük össze a közbeszerzésben a számítógép, vagy autóbusz beszerzést (vagyis ahol a gyártmány már raktárban van garancialevéllel) a mi tevékenységünkkel, mely a „gyártás” előtti állapotra, a „gyártmány” előkészítésre és a „gyártásra” vonatkozik. Hogyan lehet az, hogy az EU-s közbeszerzésekben laikus ellenőrök ellenőriznek laikus ellenőröket, s azok a hozzáértőket. Mi célt szolgál ez? A kreativitást?

6. Ugyanezen közbeszerzési törvény lehetőséget ad, hogy a kivitelező tervezéssel együtt nyerjen el építési munkát. Többnyire új tervező bevonása elemi érdeke, mert így saját hasznára redukálhatja a műszaki tartalmat, s örülni kell, ha a végeredményt nem fújják el a böjti szelek. Kinek az érdeke ez, közpénzek felhasználása mellett?

7. A „liberalizált” engedélyezési eljárás ugyan rövidebb nem lett, de tartalmilag leszűkített sok városépítészetileg fontos elemet (pld. belvárosi védett területeken kerítést, színezést, ablakcserét, tetőhéjalást, stb.), (ez építésjogban dolgozók véleménye). Így maradt sok fontos városalakító elem – mely más európai országokban engedélyhez kötött – szakmai kontroll nélkül. Miért nem lehetett ezeket főépítészi kompetencia körébe utalni? Miközben ez világörökségi védettségű településeket is érint, nevezetesen ez Tokaj-Hegyalján 27 települést. Egyébként a hatósági munkát végzők legtöbbje szerint az 1998-as rendeletek élet- és szakma-közelibbek voltak. 

8. Miért nem támogatja saját minisztériumunk a világörökségi tervtanácsokat, miközben pld. Tokaj-Hegyalján a szerencsi erőmű építési szándéka, s az önkormányzatok érdekkülönbsége miatt konfliktus alakult ki, s a 27 önkormányzat kívánt társulása nem jöhet létre. Miközben az építés örökké változó minisztériuma és az örökségvédelem 8 éve adós a világörökségi törvénnyel, s az erre épülő, jogilag orientáló kezelési tervvel?

9. Milyen kiforgatott helyzet az, hogy a szentendrei skanzenben 7-800 millióért felépítik két hegyaljai ház másolatát, miközben az eredetiek a világörökségi területen tönkrementek felújítási pénz hiányában?

10. Miért nincs annak rendeleti lehetősége, hogy a településtervek rugalmasabbak, azaz az élet változó igényei felé nyitottak és változtathatók legyenek, a módosítások időrabló, bürokratikus procedúrája helyett? Miért nincs ebben is a főépítészi tudásnak és felelősségnek nagyobb  szabadsága és szerepe?

11. A tervtanácsi rendeletet sikerült a befektetők és politikusok igénye szerint redukálni, amikor úgy ítélték meg, hogy a szakmai vélemények korlátozzák azok érdekét. Ma a munkák 10 %-a sem kerül tervtanács elé. Megszűnt a világörökségi tervtanács, a megyei kamarai tervtanácsok alig működnek, mert azt senki sem tekinti önmagára kötelezőnek. Hol itt a minőségbiztosítás és a kollektív szakmai kontroll? Pedig a tervtanácsok igazi kreatív szakmai műhelyek, környezeti kultúránk alakítói lehetnének.

12. Miért nem tudjuk jogilag kezelni az engedélyezési tervek kiviteli terv során történő mértékletes, de értelemszerű módosulásait? A kiviteli szakaszban készülő szakági tervek visszahatnak az építészeti tervekre, de a jobb megoldásokat korlátozza az ép. eng. módosításának bürokratikus fenyegető távlata. Sok kreatív megoldás ezért meg sem valósulhat.

13. Hogyan függ össze a szakmaisággal és milyen építési engedélyezési eljárás az, ahol jogszerű (?) építési engedély adható ki aktuálisan 2 m-es árvízzel borított területre? Mert bár a törvény előírja a hatóságnak a helyszíni szemlét, csak ennek idejéről nem intézkedik. Miért nem választjuk már le az építéshatósági munkát az önkormányzatoktól, hogy megszűnjék a nyilvánvaló politikai befolyás?

14.Milyen kiszolgáltatott jogi helyzet az, hogy miközben a tervezők a tervezési nyilatkozatokat büntetőjogi felelősségük tudatában aláírják, miszerint minden vonatkozó szabványt, előírást ismernek és betartottak, eközben a ma már kötelező EU szabvány 2/3 része nincs lefordítva és honosítva?!

15. Hogyan lehet az, hogy az ismert árvízi – helyszíni állapotok ellenére a települési tervek nagy része nem rétegvonalas térképekre készül, mivel arra nincs pénzügyi keret?

16. A főépítészeknek – legyen az települési, megyei, állami vagy országos – miért nem lehet szakmai kérdésekben vétójoga.

17. Az EU-s építési közbeszerzéseknél hogyan alakulhatott ki – versenyellenesen – fajlagos alapterületi költségnorma, rögzített alapterületi norma mellett? Már átéltük ezt a szocialista lakótelep építés idején az MGN formájában (műszaki gazdasági normatíva), csakhogy az szakmailag átgondoltabb volt, mint a mai, amelynek fő célja, hogy korlátozza a műszaki tartalomra jutó költséget, s biztosítsa a bürokrácia és a piócahad megfelelő juttatásait. Így jön létre a kreativitásmentes EURO GAGYI. Ma az igényes magyar szakmai folyóiratok pozitív példái mögött szinte minden esetben privát beruházást találunk. A laikusan megállapított minimális fajlagos költségekre hogyan pályázik más európai ország (saját munkadíjaival)?  Itt lehet – a tervezéssel szemben - minimáldíj, ami nem versenyellenes?

18. Miért kell a különböző tervdokumentációkat egyre több és több példányban előállítani?

19. Hogyan lehet az, hogy EU-s pályázatok terveit rögtönzött, s szakági alátámasztás nélküli tételes költségvetés alapján ítélnek meg, vagyis blöffölünk és hazudunk? A kiviteli terveknél a blöff költségvetést képmutató módon tételesen számonkérik.  S, hogy lehet az, hogy az országban több mint 400 md Ft. Leader beruházásról szinte tervek nélkül döntöttek, mely között több esetben műemlék épületek, templomok, stb. is érintettek voltak?

20. Miért kell kis országunkban - ahol akárhogyan is, egy épített környezet van - két építési hatóság? Az egyik az önkormányzatoknál, a másik az örökségvédelemnél? Hogyan lehet az, hogy az Örökségvédelmi építési hatósági másodfoka önmaga legyen? Azért sokat kibír az alkotmányunk. Így válik az örökségvédelem tekintélyes, vonzó szakmai intézményből taszító jogi intézménnyé, mely éppen ezért egyre kevésbé képes a termékeny szakmai párbeszédre a kortárs építészettel. Hogy működhet az örökségvédelemnél tervtanács, holott nincs törvényi háttere (bár működésével szakmailag egyetértek)? Morálisan hogyan ítélhető meg az, hogy az önálló anyagi forrásokkal nem rendelkező műemlékvédelem a befektetőkkel végezteti el a védelem állami feladatait, mert a befektető által hasznosításra jóhiszeműen megvásárolt műemlék épületről az Örökségvédelem rendszerint nemhogy tudományos dokumentációval, de felmérési tervekkel sem rendelkezik. A műemlék helyreállítás többletterhei adótörvényeinkben sem jelentkeznek. Hasznos lenne a német gyakorlat tanulmányozása.

21. Bontott, de értelmesen újrahasznosítható építési anyagok tonnái mennek a szemétdombra, mert az előírások szerint újra-felhasználásuk jogilag lehetetlen, ill. költséges, ÉMI engedélyhez kötött. Holott az ökológiai és gazdasági cél az anyagok minél nagyobb visszaforgatása lenne. Miért kell ennek így lennie? Csak nem a gyártók érdeke, vagy netán az ÁFA miatt?

 

22. Ugyan szolgálta-e a kreatív környezetalakítást és annak minőségét, hogy a vezető tervezői minősítéseket eltörölték? Miért és kinek jó az, hogy a minősítés nem befolyásolja a munkához jutást, ill. a pályázati ügymenetet?

23. Befejezésül egy másik gyöngyszem az íróasztal mellett született, szakmai gyakorlati megfontolások nélküli „rendeletalkotásról” (bocs).

Az árvizek kapcsán kaptunk egy rendelettervezetet, mely jó szándékú, gyors intézkedési javaslatként született arra, hogy hogyan kell árvizes területre építeni. (A rendelet nem tért ki arra, vagyis elfogadja, hogy az ország egyre nagyobb része adminisztrative folyamatosan a mértékadó árvízszint alá kerül, mely pld. Edelényben most 70 cm-rel magasabb előírást jelent.) Az egyik tervezett előírás az volt, hogy a házakat vízzáró ablakokkal és zsalugáterekkel kell az árvíztől megóvni. Csak a kisebbik probléma, hogy elfelejtjük a zsalugáter és spaletta közötti különbséget, a nagyobb, hogy ha ezt az előírást betartva sikerülne megépíteni a házat, az ablakmellvédet elérő kb. 1,5 m-es árvíz hajóként emelné meg. Benne maradt viszont a javaslatban, hogy az ajtóveretek galvanizált, vagy rozsdamentes szerelvényekből készüljenek. Nos, ha a rendeletalkotó ott lett volna pld. Edelényben, s látta volna a hídpálya fölött 40 cm-rel haladó folyót, most önmagán mosolyogna.

Még sorolhatnám, de most csak ennyit kivonatként a kreatív környezetalakítás és az aktuális jogi környezet viszonyáról, mely az elmúlt időszakban ugyanúgy elidegenedett a valóságos szakmai folyamatoktól, mint történt az egészségügyben és az oktatásügyben. Ez az út tovább már járhatatlan. Kellene némi felelősségtudat, szembenéző bátorság, szakmai elkötelezettség, együttműködési készség és szeretet, leülni és újragondolni, s új medret ásni a környezetalakító minőségi folyamatoknak.
Mennyire hiteles a „kultúra várost épít” szlogen, ha magára az építészetre, a környezetalakításra nem tekintünk kultúraként.

Ne értsen félre senki, - én tudom, hogy a környezetalakítás kultúrája (bocsánat a szóhasználatért), kreativitása hármas felelősségi körtől függ:
    a szakma,
    az önkormányzat
    és a kormányzat.
De ezek közül a másokra érvényes jogi környezetet a kormányzati tényezők teremtik meg, a többiek nagyrészt jogkövetők. Jó lenne persze a kormányzati struktúrában egy végleges hely a környezetalakításnak.  S reménykedem, most másodszor már nem feleslegesen jeleztem a szakmagyakorlási problémákat.

Várjuk az elmúlt időszak gyakorlatának felülbírálatát, és korrekcióját egy új szakmai együttműködés keretében, mely talán egy új, szakmailag hiteles, egyszerű környezetalakítási kódexet eredményezhetne.  
                            
Bodonyi Csaba DLA építész
Tokaj város főépítésze

Ui. Kérem a kollégákat, folytassák ezt a részleges probléma-leltárt.

 

Szólj hozzá!

ÉPÍTÉSZ SZEMMEL - AZ EU-S FORRÁSOK KÖRÜLI ANOMÁLIÁK

2010.10.27. 13:38 falufejlesztes

Bodonyi Csaba vándoriskolai mesterem kérdéseket soroló írása, illetve a BÉK-MÉK közös felhívása az építészek munkaellátottsága tárgyában rádöbbentett, hogy a témának aktualitása van, különösen most, hogy a kormány az új pályázati rendszert alakítja. Most csend van, de tudjuk, hogy januártól jön az új Széchenyi-terv, feltehetően új pályázati feltételekkel. Vajon mindent megteszünk mi építészek, hogy a törvényszerű változások a mi javunkat szolgálják? Az írás eredetileg, némiképp változtatott tartalommal a Borbarát magazin 2010. őszi számában jelent meg a Tokaj-hegyaljai kultúrtájjal foglalkozó cikksorozat 6. részeként. 

A hegyaljai önkormányzatok és vállalkozások jelenlegi tőkehiánya és a piac által diktált fejlesztési kényszer jelentősen felértékelte a köznyelvben EU-s pályázatokként emlegetett forrásokat. Az állam a mezőgazdaságot, a vidékfejlesztést és a turizmust eddig a mezőgazdasági minisztériumon keresztül felügyelte, így e pályázati pénzek a minisztérium alintézményén, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalon (MVH) keresztül kellett (volna) érkezzenek e területre.

E minisztérium egyik rendelete szólt a mezőgazdasági termékek értéknövelésére kiírandó pályázatról (ÉLIP). A rendelet szerint e pályázat minden év júniusában egy hónapig „van nyitva”, azaz a kérelmek ekkor adhatók be, élelmiszer-feldolgozó üzemek építésére és korszerűsítésére, hatvan százalékos támogatási aránnyal. A tavalyelőtti évben ez rendben le is zajlott, ha nem is gyorsan, de döntöttek a pályázatokról és van olyan borászat Hegyalján, ami ebből a forrásból mára meg is valósult. Tavaly júniusban azonban még csak kósza hírek keringtek arról, hogy talán ősszel újra kiírják a pályázatot. Ez október elsejével történt meg, november 15-i lezárással. A határidőket október 19-én módosították október 20. és november 30. közötti nyitva tartásra. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ezen időszak alatt egyéb változások is történtek, miszerint (egy-két héttel a beadási határidő előtt) a minimálisan pályázható összeget jelentősen megemelték, ezzel kizárva a kistermelők jelentős hányadát. A pályázatot az MVH bírálta el, két lépcsőben, először Miskolcon pontoztak, majd a budapesti központban kiértékeltek. Végleges döntés májusban (a beadás után mintegy félévvel) született.

A tavalyi év végén ez a pályázat valamilyen okból összetorlódott a Nemzeti Diverzifikációs Program keretében kiírt (az ún. cukorgyári pénzről szóló) pályázattal, amely a megszüntetett cukorgyárak körzetébe tartozó települések támogatására megítélt EU-s források szétosztásáról gondoskodott, hat jogcímen. A fenti pályázatnak is tárgyát képező mezőgazdasági termékek értéknövelése, és mezőgazdasági üzemek korszerűsítése mellett a vidéki örökség védelme és a turisztikai tevékenységek ösztönzése volt a téma. A támogatási arány vállalkozóknál már csak negyven százalék, önkormányzatok és nonprofit szervezetek esetében kilencven-száz százalék lehetett. A beadási határidők itt is érdekesen alakultak, az eredeti november 16. és december 15. közötti nyitva tartást az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program Irányító Hatóságának december 14-i (!) közleménye 2010. január 15-ig meghosszabbította. A nem hivatalos kiírás szerint két hónap alatt kellett volna döntést hoznia (szintén) az MVH-nak és a projekteket az EU-s költségvetési ciklusok miatt 2011. március 15-ig le kellene zárni. Döntés lapzártánkig még nincs, így borítékolható, hogy az építkezéssel járó beruházások nem zárhatók le a fenti időpontig. Az már csak hab a tortán, hogy a beruházás döntés előtti megkezdése automatikusan a pályázatról való kizárást vonja maga után, így sok pályázó furcsa döntési helyzetbe került június körül, az építkezésre alkalmas időszak kezdetén. Kerülendő a kockázatot ne építkezzen, vagy kezdjen bele, aztán majd csak lesz valahogy?

Szinte csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pályázati rendszer bonyolultsága miatt számtalan szervezet és fogalom rövidítését kell az e területre tévedőnek megismernie. Terjedelmi korlátok miatt csak néhány helyen, mintegy elrettentésül írom le a pontos működési mechanizmust, amúgy csak a rendszer(telensége)t igyekszem vázolni. Ízelítőül álljon itt néhány rövidítés a teljesség igénye nélkül: EMVA, ÚMVP, ÚMVP IH, ÉLIP, NDP, I-IV. támogatási tengely, LEADER, LEADER HACS, K-tétel, A, B és C-betétlap, VÁTI, ROP, AVOP, ÉMOP…

Mindkét pályázathoz igen terjedelmes anyagot kellett benyújtani az üzleti tervtől a helyi kisebbségi önkormányzat igazolásán át a (föld)tulajdonlással foglalkozó jogi iratokig. Az én működési területemet, azaz az építészeti tervezést illetően szinte egyszerűnek mondhatóak voltak a feltételek, hiszen csak egy építési engedélyezési szintű tervet kellett beadni (az engedélyező hatóság, azaz az önkormányzat illetékes építési hatóságának befogadó nyilatkozatával) és egy részletes költségvetés kiírást. Üröm az örömben, hogy engedélyezési terv alapján nem lehet részletes (azaz mondjuk az összes villanykapcsolóig terjedő) költségvetést készíteni, különösen nem a fent leírt szűkös határidőkkel és nem a hétköznap használatostól eltérő, ún. MVH kódokkal. Így az esetek többségében hazardírozni voltak kénytelenek a pályázók, ami komoly büntetéseket, vagy akár a pályázati pénz elvesztését is okozhatja, a későbbi eltérések nehézkessége (sőt lehetetlensége) miatt.

Az MVH-kód egy különös, haszontalan állatfajta. A részletes költségvetések készítésére több, egymással kompatilis és ellenőrizhető módszer van, amit az illetékesek nem találtak a közpénzek elköltésére elég biztonságosnak. Ezért az MVH berkein belül egy ügyosztályt hoztak létre, a Magyarországon kapható összes építőanyagnak az ÉMIR/ÉN (azaz a nagy kalap) tételeinek újra-katalogizálására, saját (a használatostól eltérő) kóddal és (a visszaéléseket megelőzendő) egy maximált árral. Ezeket a félévente frissített kódokat és költségeket, a regisztrált felhasználók, az MVH honlapjáról tölthetik le. E rendszer alapja az (I. támogatási tengely, azaz a szántóföldi gazdálkodást kiszolgáló) egyszerű gépbeszerzés (ami egyébként a forrás nagy részét kapja), ahol a mezőgazdasági géplista a piacon beszerezhető összes traktort és nagy értékű gépet a teljesség igényével fel tudja ölelni.

Nem így van ez az építéssel, amelyre kényszerűségből ugyanezt a rendszert igyekeztek ráhúzni. Itt saválló padlóburkolatból, nyílászáróból és gázkazánból szinte átláthatatlanul sokféle kapható, amit katalogizálni rengeteg idő lenne. Tavaly év végén a lista a nyolcvanas évek hiánygazdálkodásának választékára emlékeztetett, így a költségvetésekben akár több tucat (a listán nem szereplő de beépíteni kívánt) ún. K-tétel szerepelt, amikről két egyenértékű árajánlatot kellett benyújtani és az olcsóbbat beszámítani a pályázott összegbe. Ez gyakorlatilag az összes nyílászárót és a vidéki szociális építkezés igényszintjét kicsit meghaladó szerkezetet jelentette. Ezeket az árajánlatokat egyszerűen nem lehet egy hónap alatt (különösen nem szüretidőben és év végén) beszerezni, így maradt a kamu és a majd csak lesz valahogy.

Hát csak rosszabb lesz. A más pályázatokon nyert projektek megvalósulásánál látjuk, hogy az eltéréseket a VÁTI, mint ellenőrző szerv nem tolerálja, ellenben a pályázati költségvetésben foglaltakat nagyon keményen ellenőrzi. Persze, itt is van némi bizonytalanság, mivel az egyik bonyolító szerint nincs lehetőség az időközben bekövetkező eltérések lepapírozására, a másik szerint csak egy változás bejelentő adatlapot kell kitölteni és a megfelelő hatóságnak benyújtani. Ez az utófinanszírozott beruházásoknál különösen kockázatos, ahol akár a teljes megvalósulás után derülhet ki, hogy az állam a (betarthatatlan) előírások (nem rosszhiszemű) megszegése miatt nem fizet egy fillért sem.

Hogy a beadási határidők és az egyéb pályázati feltételek fent olvasható, sajátságos kezelését mi indokolhatja és egyáltalán hogy képzelhető el ilyen, azt legfeljebb csak találgatni lehet. De a hatásai azonban jól láthatók.

A helyi vállalkozók a bizonytalanság miatt kivártak és csak az utolsó pillanatban fordultak a pályázatírókhoz, illetve építész tervezőkhöz. Ráadásul, mivel a két határidő összetorlódott a tavalyi év végén egy furcsa ámokfutás vette kezdetét, amiben mindenki garantáltan a legrosszabb formáját mutatta. Sok pályázat készült, sok pénzért, sokszor feleslegesen és legfőképp nem kellően megalapozottan.

A pályázati költségek fedezésére, azaz pályázatírásra, tervezésre a beruházás hat százalékát lehetett beépíteni, ami kisebb beruházásoknál gyakorlatilag a pályázatírás, bonyolítás költsége. Így az elszámolás alapját képező tervezésre már nem marad keret, azt az esetek többségében kisebb csalásokkal a kivitelezési összegbe igyekszünk beleszorítani. Bizonyos (meglehetősen alacsony) értékhatár felett ráadásul közbeszerzést kell bonyolítani, ami tovább nehezíti a helyzetet. Ez különösen érdekes kérdéseket vet fel egy fix műszaki tartalmú és megítélt támogatási összegű beruházásnál. Mi van akkor, ha a legalacsonyabb árajánlat magasabb a megítélt összegnél? És mi van, ha kevesebb? Mi lesz a különbözettel?

A fentiek nem rémmesék, hanem sok kisvállalkozó, építész, pályázatíró-bonyolító és önkormányzat mindennapi praxisát jelentősen befolyásoló valóság. A közpénzek elköltésénél tapasztalható visszaéléseket az arra hivatottak egy merev, teljesen életidegen bürokratikus rendszerrel gondolják megszűntetni, amely azonban éppen merevsége és életidegensége miatt ügyeskedésre, hazugságra és talán némi korrupcióra kényszeríti a pályázókat, mivel a rendelkezésre álló idő alatt gyakorlatilag nem lehet összeállítani a jogszabályban előírt részletességű pályázati anyagot. Így, önhibáján kívül, gyakorlatilag kriminalizálódik a pályázatok közelébe önként, vagy kényszerűségből sodródó, fent felsorolt kör (3%). Vagy bele sem kezd az egészbe (97%). (A mellékelt képanyag egy kiváló képességekkel és területekkel rendelkező házaspár borászata lenne, de korábbi rossz tapasztalataik elrettentették őket a pályázástól.)

 

 

 

Azt hiszem nem meglepő, ha a fentiek felülvizsgálatát, alapvető filozófiai váltást tartok szükségesnek e területen. A pályázati rendszernek egyszerűnek és átláthatónak kell lennie, hogy a legrosszabb helyzetű önkormányzati és kisvállalkozói kör se szoruljon ki belőle. A csalók kiszűrésére csak a rendszeres és kompetens ellenőrzés és az azt követő komoly bírság alkalmas, nem pedig a rendszer agyonbürokratizálása, ami leginkább a tisztességes pályázók tömegének életét nehezíti meg.

Az állam szempontjából a legolcsóbb az alapos tervezés lenne, amiből konkrétan kiderülne, hogy az adott területnek, esetünkben a különleges természeti és épített örökséggel bíró Tokaj-hegyaljai borvidéknek milyen fejlesztésekre van szüksége az önkormányzati és a vállalkozói szféra szerint. Ez egy kétfordulós pályáztatási rendszert feltételez, ahol elsőként egy szélesebb kör a (műszaki, üzleti és marketing szempontok szerinti) terveztetésre kapna pénzt. Így mindenkinek lehetősége lenne megfogalmazni és megalapozott  tervekkel alátámasztani fejlesztési igényét és bemutatni, hogy az mennyiben járul hozzá a borvidék arculatának, foglalkoztatásának, borképének fejlődéséhez. Jelenleg ugyanis mindenki arra pályázik, amire lehet és nem arra, amire feltétlenül szüksége van. E célok és igények pontos megfogalmazására pénzt és időt kell szánni. Ma már közhelyszerű, hogy nem feltétlenül a településközpontot kell elsőként EU-s forrásból rendbetenni, hanem valamifajta prioritási sorrend alapján, inkább a munkahelyteremtést és a vidék lakosságmegtartó erejét kell növelni. Természetesen az egy további kérdés, hogy milyen módon?

Tokaj-hegyalja esetében el kell dönteni, hogy inkább a ma jellemző nagy méretű (zöldmezős) beruházásokat támogatjuk, vagy a kisléptékű belterületi felújításokat? A falusi turizmus fontos-e leghíresebb borvidékünkön, vagy a minőségi szálláshelyek megvalósítása? Felesleges igazolások tömegét kérjük-e, vagy a műszaki tervekből egyértelműen kiolvasható környezettudatosságra, illetve tájképi illeszkedésre helyezzük a hangsúlyt? A hiánytalan pályázati dokumentáció összeállítása a fontos, vagy egy magas minőségű mezőgazdasági produktum, brand megvalósítása?

Azt hiszem nem kérdéses a válasz, mint ahogy az is egyértelmű, hogy a borvidék szempontjából fontos célok megvalósítása pályázat-értékelési pontokban nem kifejezhető, a bürokrácia nyelvére nem lefordítható. Egy helyben működő, szakmailag kompetens és számon kérhető tagokból álló testület számára azonban könnyen megítélhető (lenne). A minőségnek kellene érvényesülnie a bürokrácia rovására. A személyes döntéseknek az életidegen szabályok helyett.

E döntések meghozásában komoly segítséget nyújthatna a világörökségi terület részletes kezelési terve, amelynek elkészítését a készülő világörökségi törvény előírja és amelyet egy helyi szakértőkből álló testület dolgozna ki (és felügyelné végrehajtását). E testület véleményezhetné a fent említett első körös pályázatokat borászati, településfejlesztési, (táj)építészeti, környezetvédelmi, üzleti és marketing szempontok alapján, sőt akár egyfajta tervtanácsként módosításokra is javaslatot tehetne, hogy a borvidék szempontjából legjobb megoldás kapjon támogatást, amely mellesleg illeszkedik a világörökségi terület részletes kezelési tervéhez (vagy egyes esetekben akár módosíthatná is azt). Szerintem nem nehéz dolog eldönteni, hogy a borvidék adott településein mely beruházások, milyen mértékben-sorrendben támogatandók. Csak a felelősség vállalásával van mindig gond a borvidék jövőjét illető konszenzus hiánya miatt (ld. a fenti kérdéscsokrot). A végső döntésben természetesen a finanszírozónak, azaz az államnak, illetve illetékes minisztériumának is részt kell vennie, akárcsak a részletes kezelési terv megfogalmazásában.

A finanszírozási és ellenőrzési kérdések, meglátásom szerint, csak ezután következnek. E téren fontos kérdés a támogatási arány. A jelenlegi tőkehiányos helyzetben a negyven, vagy hatvan százalékos támogatási arány két dolgot jelent. Egyrészt az utófinanszírozás miatt, illetve az önrész biztosítására bankhitelt kell felvenni, ami sokakat eleve kizár a potenciális pályázók köréből, ráadásul a kamatok miatt meg is drágítja a beruházást (ezt nem lehet beépíteni a pályázati összegbe). A másik út a csalás, amikor bizonyos tételek túlárazásával egyfajta tartalékot igyekszenek beépíteni a költségekbe, amivel legalább részben „finanszírozni” tudják az önrészt. Így itt is felmerül a kényszerű hazugság, a már említett önhibán kívüli kriminalizálódás. Célravezetőbb lenne inkább kevesebb beruházást támogatni, de azokat magasabb támogatási aránnyal és egyéb eszközökkel a lehető legjobban felkészíteni a sikerre. Ennek egyik eleme a rendszer rugalmassága lenne, azaz a felmerülő változások lekövetésére való képesség, ami leginkább a meglévő épületek átalakításánál jelentős kockázati tényező, különösen a mai rövid tervezési határidők. Ez a hatóság teljesen újfajta viselkedését feltételezi, inkább az együttműködő, folyamatosan ellenőrző szerepet a jelenlegi távolságtartó, szabályfogalmazó helyett.

Ez lenne a rendszer utolsó eleme, ahol az államnak kiemelt szerepe lehet, a szakmailag kompetens személyek által végzett folyamatos ellenőrzés. (Azért mert egy építési költségvetésben számok vannak, nem biztos, hogy közgazdászokkal kell azokat elbíráltatni, ellenőriztetni, hanem inkább az építőiparban, kivitelezésben jártas műszaki emberekkel.) Az ellenőrzést azonban nem a jelenlegi gáncsoskodás kell jellemezze, ami mögött az ember néha már a források ki nem fizetésének szándékát véli felfedezni, hanem a többi szereplőhöz hasonlóan a sikeres megvalósításra való törekvés, az együttműködés.

A borvidéknek alapvető érdeke, hogy a pályázati pénzeket a lehető leghatékonyabban, a fenntarthatóságot leginkább szolgáló módon tudja felhasználni, amihez elengedhetetlen a pályázati rendszer ésszerűsítése és a szereplőknek a megvalósíthatóságot szem előtt tartó közreműködése. Én építészként úgy látom, hogy ez jelenleg a túlélés kérdése is, ugyanakkor egy szép feladat, amelyhez számtalan kedvező körülmény adott napjainkban a felgyülemlett tapasztalatoktól, a szereplők pozitív hozzáállásán át a formálódó világörökségi törvény alapvető célkitűzéseiig.

Erhardt Gábor

(Az eredeti írás megjelent az Építészfórumon 2010. okt. 1-én)

Szólj hozzá!