Miklóssy Endre
A Falufejlesztési Társaság születése és tevékenysége
Bercinek volt valami szimata a dolgokhoz. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium a kilencvenes évek végén szervezni próbálta a társadalmi kapcsolatait, és Sánta Áron, azidőtájt az illetékes egység vezetője, szerette volna ezt a feladatot megosztani a Társasággal. Koncepciójának a lényege az volt, hogy a Társaság, mint nem-kormányzati szerv, segítsen a kapcsolati háló kiépítésében, például készítsen egy szakmai-informáló folyóiratot, szervezzen konferenciákat a helyi érdekek és vélemények összegyüjtésére a központi államigazgatás számára. Jó ötlet volt ez, megegyezett nem csupán a magyarországi helyzet kiváltotta igényekkel, hanem az Európai Únió szervezési elvárásaival is, csakhogy oly nagy ráfordítást igényelt volna, aminek a személyi alapja ebben az informális társaságban sehogyan sem látszott, és amikor Áron ennek a lehetséges anyagi feltételeiről beszélt, Berci csak hümmögött, mint aki nemigen bízik a jövőben. Be is jött neki, bár őszintén szólva nem igazán örült várakozásai beteljesülésének…
Döntő fontosságúnak tartotta Berci az elszakított magyarokkal való kapcsolatteremtést is. Egyáltalán nem a túlontúl szokásos „zászlólengetésre” gondolt, hanem az érdemi kapcsolatokra, amik az ő felfogásában elsősorban személyes barátságokat jelentenek, amikre azután mindenféléket fel lehet építeni – például gazdasági kapcsolatokat is.. Az egyik eszköze ehhez megint csak a népfőiskolai mozgalom volt. (Ez valamiféle európai ajánlás, és ezért a dolgok pillanatnyi állása mellett még nem próbálta senki agyonverni.) Így azután kapcsolatot teremtett kárpátaljai népművelőkkel, erdélyi gazdaságszervezőkkel, bácskai politikusokkal, felvidéki népfőiskolákkal. Az Ipolymente Népfőiskola keretében több éven keresztül szervezett falukutató táborokat az Ipoly-határ mindkét oldalán, magyarországi és a különféle határokon túli, jórészt egyetemista résztvevőkkel. Régi problémája és fájdalma volt ugyanis az, hogy a magyar falu helyzete jóformán ismeretlen mindenki előtt, és ezért a hajdani „Magyarország felfedezése” falukutató mozgalom mintájára meg kellene ezt szervezni. ( A hetvenes évek óta készülő efféle könyvek, bár vagy harminc is van már belőlük, nem igazán tesznek eleget ennek – részben a cenzúra szempontjainak a folyamatos érvényesítése miatt, amibe bele kell érteni a napi politika ma már minden egyebet elsöprő szempontrendszereit is.) Persze az is lényeges, hogy e vizsgálatokhoz a „diagnózis” mellett a „terápia” is hozzá tartoznék, ami pedig ebben a mai szabad, demokratikus és liberális országunkban éppoly nehézségeket vet fel, mint a harmincas évek reakciósnak mondott rendszerében, midőn Kovács Imrének erről a helyzetről csak Dózsa György juthatott az eszébe…
Objektíven lemérhető terméke ennek a hatalmas munkának ma nem sok van. A kiépített kapcsolatok is leginkább csak Erdéllyel működnek, itt sikerült valamelyest még a falugondnoki rendszernek is betenni a lábát, és a népfőiskolai mozgalom keretében némi folyamatos kulturális együttműködés is létezik.
Tetszik-e, vagy sem, a helyzet a húsz évvel ezelőttihez képest gyökeresen megváltozott, ámbár a feladatok maguk talán nem annyira. Mindenesetre az új helyzetben sok mindent másképpen kell csinálni. A külső gyarmatosítás szolgálatába állt magyarországi újetatizmus társadalom-pusztító tevékenységével szemben például bizonyos fokig támaszkodni lehet az Európai Únió társadalom-építő direktíváira. Az is világos, hogy a falunak és a megsemmisült helyi társadalmaknak az újjáépülése, ami végeredményben az országunk megmaradásának az első számú feltétele, csupán a helyben létező erőknek – szervezeteknek, embereknek – az erőfeszítésével lehetséges. Ennek a támogatást kell valamiképpen megvalósítani a Társaságunknak.
